Forróság

A hőmérő higanyszála napok óta a negyven fokkal kacérkodott. Meleg volt, sőt, már forróság. A lány úgy érezte, hiába a hideg vizes borogatás, a zuhany és a több liternyi limonádé, víz, vagy citromos sör, lassan felemészti őt a kánikula.

Ahogy teltek az órák, szinte mindent megpróbált, amitől valami kis enyhülést remélt. Igyekezett havas tájra, hűsítő dolgokra gondolni, de ez nem hozott tartós enyhülést. Egyrészt, mert a hideget végképp nem szerette, ezért téli képeket nem szívesen képzelt maga elé. Másrészt pedig gondolatai folyton visszatértek valamire, pontosabban egy valakire, így nemcsak a külső meleg, hanem a belső forróság is átjárta mindenét.

A dolog nagyon furcsa volt, hiszen a srác nem jókor, nem jó helyen és nem jó időben bukkant fel az életében, sőt, nem is lett volna szabad felbukkannia. Ő viszont nem kérdezte, hogy mit szabad és mit nem: egyszer csak ott állt előtte, és a lánynak megdobbant a szíve. Elég volt egy félmosoly, két egymásba tapadó tekintet, hogy tudja: itt ő most elveszett.

Ezt mondogatta magában, holott közben úgy érezte, hogy most talált csak meg igazán valamit. Olyasmit, ami eddig önmaga elől is rejtve volt. Önmagában, és a másik emberben. Mondatok kapaszkodtak egymásba, teltek a percek és az órák, ő pedig szárnyalt, zuhant, majd újra szárnyalt. Olyan érzések kavarogtak benne, melyek egyszerre adtak erőt neki, tették gyengévé, s amelyeket egyszerre imádott és gyűlölt.

De abban is biztos volt, hogy nem tehet ezek ellen semmit. Nem küzdhet ellenük, hiszen nagyobbak, erősebbek, mint ő. És ugyanúgy a világmindenség kezében vannak, mint mondjuk az időjárás. Ő pedig kicsiny porszem csupán a mindenségben, így semmit sem irányíthat.

Tudatosult benne, hogy nem tehet mást, csak hagyhatja, hogy a forróság magával ragadja, és egész lényét átjárja. Nem tiltakozott. Mert érezte, hogy ez most más, valami egészen új. Valami, amit - ha már a részévé vált - nem engedhet el, és ami csak vele együtt fog elégni majd egyszer. A jövőt nem látta, de azt igen, hogy bármit hozzon is, neki el kell fogadnia, és nem tiltakozhat ellene. Csak így lehet boldog. 

A lélek zenéje

Cigarettafüst, barátságos jegypénztáros és mosolygó biztonsági őrök fogadták, mire ő is elmosolyodott. Hiszen fogalma sem volt róla, pontosan hol van az a belvárosi kis kocsma, amit keres, és mikor kezdődik a koncert, de valami csoda folytán gond nélkül megtalálta a helyszínt. Épp időben is érkezett: a zenekar még a hangbeállásnál tartott, neki pedig volt egy kis ideje, hogy megtalálja a barátnőit.

A lányok az utolsó pillanatban még egyszer felhívták, remélve, hogy meggondolja magát, és önsajnálat helyett inkább velük tart a rockbanda aznap esti koncertjére.

„Ők most a legmenőbb csapat a városban, eszméletlenül szólnak, na és az énekesük… te még olyan pasit nem láttál! Ne itasd otthon az egereket, gyere le” – duruzsolták a lányok a telefonba, majd egymásnak adták a kis készüléket, mintha csak azt akarnák kisorsolni, végül ki lesz az közülük, aki ráveszi barátnőjüket a bulizásra.

Ez nem volt egyszerű vállalkozás, hiszen a lány sokkal inkább vágyott csendre és egy pohár vörösborra aznap este, mint egy zajos szórakozóhely füstjére, rock’n’rollra és tombolásra. Feje még tele volt a nemrég elsuttogott búcsúszavakkal, szívében pedig hosszú hónapok fájdalmát cipelte magával. Könnyeket, álmatlan éjszakákat, félelmeket hagyott maga mögött, de a bizonytalanság még mindig útitársa volt. Kereste az útját, és kereste önmagát – immár a másik fele nélkül.

„Végre itt vagy!” – ugrottak a nyakába a lányok. Mindannyian gyönyörűek és vidámak voltak, mintha az életben fájdalommal még sosem találkoztak volna. Arcuk mosolytól sugárzott, szemükben ismerős boldogságfények csillantak. A lány tudta, közéjük tartozik. Magában hálát adott a sorsnak azért, hogy ilyen szuper barátnői vannak, majd felült közéjük, és rendelt egy pohár vörösbort. Szárazat, mert olyat már rég ivott. Utoljára akkor, amikor egyedülálló volt.

„Éljenek a szingli lányok” – mosolygott magában, miközben egyik barátnője a koncertre emelte poharát. Ebben a pillanatban megszólalt egy gitár, amit egy bársonyos hang követett. Az énekes lehunyt szemmel állt a reflektorfényben, egyedül, miközben egy ismert sláger első sorait idézte fel. A zene és a szöveg tökéletes harmóniát alkotott, amit az a rekedtes hang tett teljessé, melyet a lány egyszerre érzett ismeretlennek és ismerősnek, hidegnek és melegnek, lágynak és karcosnak.

Lehunyta a szemét, és élvezte, hogy egy percig csak a saját szívverését hallja. De mintha ezt hallgatta volna az énekes is, ugyanis a zene egyre inkább idomult a lány szívének dobogásához: vele együtt vágtatott, száguldott, lassult, gyorsult, majd a tökéletes ütemet elkapva lüktetett tovább. A lány úgy érezte, egy ritmusra zenélnek, és ez a dal kettejük lelkének zenéje. Nem tudta, ki ez a férfi, és fogalma sem volt arról, egyáltalán váltanak-e valaha néhány szót, de abban biztos volt, hogy ők ketten összekapcsolódtak. Ha csak három percre, egyetlen, végtelennek tűnő dal erejéig is.