Fél
méter. Ennyit haladt előre az elmúlt… nem is tudta, hány percben. Időérzéke
totálisan cserbenhagyta. Amit fél órának érzett, az talán nem volt több
harmincnyolc másodpercnél, amit pedig perceknek vélt, abból talán órák lettek. De
a sor nem mozdult: jóllakott óriáskígyóként nyújtózott végig a hosszú folyosón.
A
lány fülét a tömegközlekedés ismerős hangjai ütötték meg: egy metró elment,
néhány méterrel alatta, egy busz pedig csikorogva fékezett le a kinti megállóban,
valószínűleg szerencsés utasok tucatjait szedve fel. „Igen, szerencsések – gondolta
a lány –, hiszen nekik nem kell végigállni ezt az elképesztő sort egy vonaljegyért.”
Az
előtte állók többségéhez hasonlóan dühösnek kellett volna lennie – a
pénztárosra, a várakozó emberekre, a csúcsforgalomra, sőt, az egész világra, de
ő nem érzett haragot. Igazából semmit sem érzett. Siet, igen, de hová? Nincs
állandó munkája, sem parancsolgató főnöke. Nem időre dolgozik, senki sem fogja
leszidni, megalázni vagy elbocsátani. Nem úgy az előtte álló, negyvenes férfit,
aki idegesen nézegette az óráját, majd nagyot sóhajtott. A lány sejtette, hogy
dolgozni sietne, méghozzá nem is kicsit. A mögötte toporgó srácot is szívesen
előre engedte volna, de akkor a mögötte álló kisgyerekes anyukát, a bottal járó
nénit és a rohanó üzletembert is maga elé kellett volna tessékelnie. De neki is
sietnie kellett. Hogy hová, azt ismét megkérdezte magától. A munka nem várta,
ahogy semmi és senki más sem. Családja messze volt, barátai a munkahelyükön, az
általa rajongva szeretett férfi pedig… nos, rá ott és akkor gondolni sem szeretett
volna, mégis elszomorodott. Nem akarta, a közösen kimondott szavak mégis eszébe
jutottak – újra és újra összeszorítva a mellkasát. Minden erejével arra
összpontosított, hogy ne emlékezzen, de ez nem bizonyult jó ötletnek: fejében
gondolatok, szívében emlékek cikáztak, szemei pedig megteltek könnyel.
„Mi
lesz már, miért nem haladunk előre?” – kérdezte egy felháborodott hang a háta
mögül. A lány bólintott. Hiszen ezt a kérdést tette fel ő is, nem is egyszer, a
várt előrelépés viszont mindig elmaradt. Ahogy a magánéletében, úgy a
karrierjében is. Úgy érezte, élete egy olyan sorban állás, ami talán örökre
megrekedt: nincs, és nem is lesz előrejutás.
„Talán
átállhatnánk egy másik sorba” – hallotta egy fiatal lány hangját, majd egy
öblös férfihangot, mely ezeket a szavakat zengte: „Látsz te itt másik sort,
Anyukám?”
„Nem
– mondta magában a lány –, de mindig van másik lehetőség.” Azzal kilépett a
sorból, és magabiztos léptekkel a kijárat felé indult. Egyszer sem nézett
hátra, mert tudta, hogy nem fog neki hiányozni, amit hátrahagy. Egyetlen apró
pillanatig, a másodperc töredékéig sem.
