Várt. Egy érzésre, egy pillanatra, de leginkább arra, hogy a
laptopja kijelzőjén végre felvillanjon egy kis boríték. Nem akart sokat. Vagy
talán mégis? Már maga sem tudta. A percek peregtek, az órák lustán folytak tova
az életéből, a beérkező üzeneteknél viszont nem történt változás. Úgy érezte, a
várakozást, a képernyő ugyanolyanságát már képtelen elviselni.
„Kedves E!”
A lány maga is meglepődött, hogy beírta a megszólítást,
felkiáltójelet tett, és üres tekintettel bámul a megkezdett e-mailbe. A kurzor
villogott, mintha csak arra biztatná, folytassa. Mit írhatna neki? És honnan
tudhatná, hogy „Kedves E” még mindig kedves-e? Hiszen nem ír. Kitörölte a
megszólítást, betűnként, lassan, mintha egy kezdődő szerelembe vetett reményeit,
vágyait és céljait egyenként akarná törölni. „Minek is csináljam ezt az egészet.
D-vel is ugyanígy indult minden: felejthetetlen mosoly, csodás percek,
rózsaszín felhők… amikről fájt a zuhanás. Még egyszer nem követem el ugyanezt a
hibát” – gondolta.
Nagy levegőt vett. Lassan fújta ki. Szerette volna a
levegővel együtt egy cigaretta füstjét is kilélegezni. Jól esett volna. Nem a
testének, hanem a lelkének. Nem dohányzott, de néha igazi dámának érezte magát,
ha a férfiak társaságban megkínálták. Nem úgy, hogy „kérsz egy cigit?”, hanem
úgy, hogy „parancsolsz?”. Ezt szerette volna újraélni. Igazi nőként tündökölni –
kicsit rossz kislányként, kicsit a fiúk kedvenceként, miközben...
Üzenete érkezett. A szíve nagyot dobbant. Bezárta az üres
levelet, hogy megnézhesse… az egyik könyvkiadó legújabb akciós ajánlatait.
Mérgében spamnek jelölte az üzenetet, majd maga elé meredt. Teltek a percek, és
lassan tudatosult benne, hogy a tükörbe bámul. „Túl sokat vársz tőle. Ne
várakozz. Ne is gondolj rá. Gondolj másra” – noszogatta magát.
Megigazította barna loknijait, majd az ablak felé fordult. Érezte
a csillagfényes estébe lopakodó enyhülést, a fülledt várost lehűtő nyári szellőt.
A függöny meglibbent mellette, és ő elmosolyodott, amint végigsimított a karján.
Azon az estén E is így cirógatta meg. Hány hete is volt? Kettő? Csak egy? Annyi
sem.
„Kedves E!”
Hát ismét leírta. Gyorsan, szinte gépiesen, de a kedvest szinte
azonnal kitörölte. Nem tudta, mitévő legyen. Átírja szokványos sziára,
barátkozva hellózzon, hahózzon, vagy komolykodva szervuszozzon? Azon az estén
az üdvözlést megoldották egy kézfogással. Egyik közös barátjuknak köszönhetően
gyorsan ment az ismerkedés, de sajnos az elválás is. Mindketten siettek,
kapkodva jegyezték meg egymás e-mail címét, telefonszámot pedig már nem is volt
idejük cserélni. Egymásra mosolyogtak. A lány érezte, hogy elönti a tűz,
kívül-belül. Semmi mást nem tudott, csak azt, hogy szeretné újra látni a
férfit, és még órákig átkozta az időt, hogy olyan gyorsan eltelt. Semmit sem
tudott meg a másikról, miközben úgy érezte, évek óta ismeri a lelkét. Nem
kérdezett, mert úgy vélte, szavak nélkül is megértik egymást. Az idő pedig
elrepült. Bárcsak azon az estén is úgy telt volna, amikor a laptop fölé
görnyedve várta, hogy a férfi jelentkezzen. Nem kívánt sokat, csak egy pár
szót. Egy biztató mondatot. Egy telefonszámot, egy ígéretet, egy
vacsorameghívást… maga sem tudta. De hirtelen úgy érezte, mindezekre hiába vár.
A múltba kapaszkodik, egy pillanatba, egy mosolyba, egy önmagában felépített
álomképbe, ami sosem teljesül. Mint ahogyan eddig sem teljesült soha. Nagyot
sóhajtott, majd a laptop fölé hajolt, hogy lecsukja a képernyőt. És ekkor
meglátta a férfi levelét. Ekkor még nem sejthette, mi áll benne,
ahogy azt sem, hogy pontosan mit válaszol majd rá. De azt már tudta, hogyan
fogja kezdeni a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése