„Ez
a kedvencem!” – mutatott a könyv egyik csicsás oldalára, majd tekintetével
jelezte a lánynak, hogy nem ártana már elkezdeni az olvasást. Ötéves volt,
de úgy viselkedett, mint egy primadonna. A csöpp kezeket vékony karperecek, a
lábakat bokaláncok, a fülecskéket drága fülbevalók díszítették, melyeket
bármikor még drágábbakra lehetett cserélni. Méghozzá egy álomszerű babaruhatár
olykor édes, máskor felnőttesebb darabjaihoz igazítva.
„Máris,
hercegnőm” – bólintott a lány, majd a csöppség elégedett mosolyát nyugtázva
elkezdte olvasni a mesét. „Egyszer volt, hol nem volt, élt távoli kastélyában
egy gyönyörű királylány” – hadarta. Itt egy pillanatra hatásszünetet tartott, a
kistányérnyi méretű szemekkel figyelő mini dívára nézett, majd arra gondolt: a
mesebeli hercegnő ugyanilyen lehetett egykor, mint ez a kislány, akire akkor
este is ő vigyázott. Mindene megvolt, csak szeretetből nem kapott eleget. Okos
volt, értelmes és érző szívű, de a szülei helyett dadák és szolgálók hada
szórakoztatta. Talán ezért szeretett bele az első hercegbe, aki a palota felé
poroszkált a lován. Talán nem volt az se fehér, se paripa. És gazdája sem
biztos, hogy izmos lovag, volt, hanem mondjuk hajlott hátú, görbe fogú,
korosodó uraság. A hercegnő mégis azonnal szerelemre gyúlt iránta, és egy jobb
élet reménye iránt.
„Mi
lesz a tündérmesémmel?” – kérdezte türelmetlenül a kislány. A mesélő ekkor jött
rá, hogy valószínűleg egy kicsit tovább mélázott el a könyv felett, mint
amennyire szeretett volna, illetve jóval tovább annál, mint ameddig hallgatósága
el tudta viselni a kedvenc történetében beálló hatásszünetet. Ezért vett egy
mély levegőt, és folytatta az olvasást.
„A
királyfi tudta, hogy ki kell állnia a próbákat, de egy percig sem félt. Tudta,
hogy a hercegnő keze a tét, amiért a világon bármire képesnek érezte magát.” A
lány úgy érezte, mindjárt elneveti magát, összecsapja a könyvet, és a gyermek
arcába kiáltja, hogy ilyen nincs. Ezek a típusú hercegek a dinoszauruszokkal
együtt haltak ki, ha éltek egyáltalán valaha ilyenek az írók és költők
fantáziavilágán kívül máshol is.
„És
mi történt a próbán?” – kérdezték a csillogó szemek, mire a lány csak annyit
tudott válaszolni, hogy a királyfi teljesítette őket. Mindhármat.
„Mert
az igaz szerelem bármit legyőz” – hallotta a saját hangját, és megborzongott.
Tényleg így lenne? A valóságban is létezhet olyan érzelem, amivel senki és
semmi nem dacolhat? Lesütötte a szemét. A férfire gondolt, és arra, milyen sok akadály gördül a boldogságuk elé. El sem
tudta képzelni, mikor láthatják újra egymást. Hetek, hónapok teltek el azóta,
hogy utoljára szemtől szemben álltak, mégsem tudtak elszakadni. Könnyebb lett
volna a világ legerősebb hídjának bármelyik tartópillérét hosszában
kettészakítani, mint őket elválasztani. Mégis bizonytalanok voltak, hiszen
akadály több is volt, szívdobogtató üzenet viszont - teendőik közepette - olykor
elég kevés. Anélkül pedig kevés királyfi rabolta még el hercegnője szívét…
„Végül
boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ugye?” – kérdezte a gyermek, és átölelte a
lány derekát.
„Nagyon
remélem, Csillagom” – válaszolta. Majd leoltotta a villanyt, hogy az éjszaka
édes álmot hozhasson – tündérmesékről, happy endről és a hercegről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése