A jóslat

Nehezen szedte össze magát aznap. Fárasztó volt a nap, az éjszaka, a munka, a pihenés… maga a létezés is. Mindig kinevette saját magát, amikor ilyen nagy szavakat használva próbálta fokozni fáradtságát és nyomorát, nemcsak a világ, hanem önmaga előtt is. Amikor próbálta sajnáltatni törékeny, csapongó, szeretéhes énjét. Amikor megváltásként kereste a többiek szánalmát, amit megkapva úgy olvadt volna fel a megkönnyebbülésben, mint csokiszelet egy óvodás szájában.

A sajnálat, a többi ember együttérzése valahogy erőt adott neki. És úgy érezte, meg is érdemli ezt az együttérzést, hiszen túl sok teendője, munkája, ügyes-bajos dolga volt, viszont az igazi megbecsülés és a biztonság hiányzott az életéből. Nem volt állandó munkája, viszont állandóan dolgozott, hogy eltartsa magát. Nem volt férje, mégis állandóan volt valakije. Egy kicsit unta a felszínes kapcsolatokat, fárasztotta az ismerkedés, az udvarlás… azok a körök, melyeket oly sokszor futott le – ugyanúgy, hiába.

„Olyan dolgot keresek, ami ennél valahogy… magától értetődőbb. Amiről azonnal tudom, hogy igen, ez az. Hogy én ezt kerestem” – gondolta egyik nap, az előadásra tartva. Ebben a pillanatban lökést érzett a karján, és olyan erőt, ami kis híján magával sodorta. Egy idős hölgy botlott meg mellette, és esett rá majdnem, de a lány még időben feleszmélt: elkapta, majd segített összeszedni a földre szóródott zöldségeit. A néni nem győzött bocsánatot kérni. A lány nem is figyelt rá, igyekezett a répát, petrezselymet, brokkolit gyorsan visszatenni az előtte árválkodó kosárba, és azt kívánta, bárcsak már túl lennének a kissé kínos szituáción.

Az idős asszony két mondatára viszont azonnal felkapta a fejét: „meglátja, hamarosan a maga életében is történik valami jó. Megtalálja, amit keres, és minden megváltozik” – mondta a néni. A lány felnézett, és mosolyogni próbált. De tekintetét szinte azonnal a busz után fordította, ami épp ekkor indult el – nélküle. Kicsit bosszús volt, hiszen ezt el akarta érni, de úgy döntött, ha már lekéste, visszafordul a néni felé, és legalább elköszön. Az öreg hölgy viszont már nem volt sehol.

A helyzetet elég különösnek találta, de mivel évek óta a nagyvárosban élt, úgy érezte, látott ő már ennél különösebbet is. Az élet megtanította, hogy ne döbbenjen meg, vagy ha mégis így történne, legalább ne mutassa ki. Se a gyengeségét, mert azzal sokan visszaélhetnek. Megrázta a fejét. Nem akart gondolkodni, és szerette volna egy kicsit az emlékeit is szabadságra küldeni.

Szerencséjére jött a következő busz, amire felszállt, és meg sem állt az iskoláig. Nem késett el, de az osztálytársai már a teremben várakoztak. Csupa lelkes fiú és lány, csupa csillogó szempár. Fejükben ötletek, lelkükben szép remények… olyan ember voltak ők, akik a jövő ígéretei is lehetnek. Néha elgondolkodott azon, hogy ő vajon miben hasonlít rájuk, vagy miben nem.

De ez nem az a pillanat volt, amikor gondolkodhatott volna, hanem egészen másmilyen. Hogy milyen? Utólag egyetlen szóval tudta jellemezni: fontos. És nem a többiek miatt, hanem azért, mert a teremben várakozott még valaki. A fiatal előadó a falnak dőlve ácsorgott, épp az ajtóval szemben. Első pillantásra úgy tűnt a lánynak, hogy nem találja a helyét, ám amikor ő belépett, és egymás szemébe néztek, mintha ez megváltozott volna. Kihúzta magát, mint egy katona, és erőt sugárzott, mint egy oroszlán.

Csak nézte a lányt, aki megállt az ajtóban, és ő is csak nézte őt. Egymás tekintetébe feledkeztek. Másodpercek múltak, vagy talán percek és órák, nem tudták volna megmondani. A fiú nem nézett máshová, a lány pedig nem tudott. Egyszerre érezte, hogy elönti a hideg és a forróság, hogy fél, és hogy már semmi sem rettentheti el. Hogy mindent tud, és mégis, mennyire nem érti, mi történt vele, és mennyire szeretné legalább a srác nevét megtudni… a fiúnak intett valaki, hogy kezdődik az óra. Ő elmosolyodott, a lány pedig magában nevetett, hogy mennyire igaza volt az öregasszonynak.