Számotokra is hozott ilyeneket a londoni olimpia? Nekem a legelső ilyen momentum, amikor tényleg magával ragadott a szurkolási láz, Szilágyi Áron győzelmének pillanata volt. Amikor lekapta a sisakját, és a kommentátor félig már sírva kiabálta a mikrofonjába, hogy "Szilágyi Áron olimpiai bajnok". Aztán tényleg sírt. De nemcsak a közvetítő, hanem mi is: kollégákkal és barátokkal néztük Áron versenyét az Akváriumban, piros-fehér-zöldre maszkírozott arccal, és együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt énekeltük a magyar himnuszt... na, ezt sosem felejtem el.
Aztán a következő ilyen sírásos örömünnepbe torkolló szurkolásom a magyar kézilabdás fiúknak köszönhető, amikor emberfeletti teljesítményt nyújtva, két hosszabbítás után kerültek az első négybe. Végül negyedikek lettek, de az a pillanat, amikor az izlandiak elleni mérkőzést lefújták, és biztossá vált a győzelmük... számomra vetekszik azzal, mintha aranyérmet nyertek volna. Legközelebb talán erre is több esélyük lesz. Ebben a csapatban szerintem minden megvan, ami a győzelemhez kell. Már csak hinniük kell magukban, és abban, hogy megcsinálják. A mostaninál még egy kicsit jobban. :)
És mivel három a magyar igazság, volt még egy felejthetetlen pillanatom erről az olimpiáról: amikor a vízilabdás lányok az utolsó meccsük utolsó másodpercében vitték hosszabbításra a dolgot. Kikaptak ugyan, de az a másodperc, illetve az újabb esély arra, hogy mégis továbbjutunk, új reményeket ébresztett. És biztos vagyok abban, hogy erre nemcsak ez a mérkőzés, hanem az egész olimpia jó alkalom volt nekünk magyaroknak... :)
