A pezsgőspohár

Egyetlen korty – ennyi árválkodott pezsgőspohara alján. Abban a pohárban, melyet a terembe lépve még annak reményében emelt le a mosolygós pincérfiú tálcájáról, hogy perceken belül az ország legsáromosabb színészére emelheti. És természetesen koccintanak, beszédbe elegyednek, onnantól kezdve pedig elválaszthatatlanok lesznek. Egy estére, egy éjszakára, aztán ki tudja…

„Meg ahogy én azt elképzeltem… éljenek a naiv kis libák. Az olyanok, mint én” – motyogta, miközben a tükörben önmagára emelte poharát, benne az utolsó korty pezsgővel. A gyöngyöző italt viszont mégsem hörpintette fel azonnal.

Arra gondolt, hogy tulajdonképpen megérdemelné, hogy tényleg önmagára igyon. Hiszen nagyszerű interjút készített a sármőrrel – sikeresen megmutatta egy másik, komolyabb, művészibb arcát is. Na jó, beszélgetés közben kihasználta az összes alkalmat, hogy flörtöljön is egy kicsit a férfival… és persze azonnal elfogadta erre a zártkörű partira szóló meghívását is.

„Nem kellett volna. Vagyis nem rögtön… egy kicsit hagynom kellett volna, hogy udvaroljon még. És talán új ruhát sem kellett volna vennem, na meg a fodrászra szánt pénzt is megspórolhattam volna” – gondolta. Majd kissé megrázta a fejét, hogy távozzon a sok „volna”. Egyrészt ezeken már nem volt értelme rágódni, másrészt pedig feltűnt végre az, akit annyira várt.

A szíve a torkába ugrott. Most mi legyen? Egy mosoly, egy biccentés, vagy talán a jégkirálynő-tekintet lenne a legmegfelelőbb üdvözlés? Megigazítsa a ruháját, majd forduljon felé hirtelen, úgymond teljesen váratlanul, vagy tegyen úgy, mintha észre sem venné, hogy a férfi tehesse meg az első lépést? Még számos lehetőség futott át az agyán, és úgy érezte, egy pillanat alatt felelevenítette magában a női magazinok ’Hogyan szedjük fel a kiszemelt pasit?’ témájú írásainak minden részletét.

De egyre jobban izgult. A színész pedig lépésről lépésre közeledett felé: arcán sármos mosoly, tekintetében vágy és szenvedély. Pont, mint a filmekben vagy a színpadon. A lány gyorsan vett egy mély levegőt, és ösztönösen a mosoly mellett döntött, miközben…

Miközben a férfi a mellette álló szőkeséghez lépett, szájon csókolta, majd átkarolta, hogy a csókról lemaradt fotósoknak is szolgáltasson képanyagot. A vakuk villogtak, a férfi mosolygott, a szőke lány pedig pózolt. Profin, kecsesen, és feltehetően boldogan. Hiszen ő is ugyanúgy várhatott erre, ahogyan a teremben álló nők kilencven százaléka…

„Azt hiszem, betérek a legközelebbi kisboltba. Hátha van eladó ’lúzer’ táblájuk…” – gondolta a lány, miközben észrevétlenül kilopakodott a fotózkodó pár háta mögül. Tudta, hogy nem kellene megfordulnia, de néhány lépés megtétele után egy pillanatra még visszanézett. Talán mert azt akarta, hogy elraktározódjon elméjében a fájó kép, de talán egész másért: vajon az utolsó percig abban reménykedett, hogy ez az egész nem történt meg, és csak képzelte a kínos jelenetet?

A másodperc törtrészéig nem figyelt a lába elé, ami épp elég volt ahhoz, hogy egy szőnyeg felgyűrődött szélében megbotoljon, a poharában lévő pezsgőt pedig kilöttyentse – egyenesen az előtte álló férfi zakójára.

„Szörnyen sajnálom” – hebegte, miközben egy sebtében felkapott vörös szalvétával próbálta letörölni a foltot. Azt csak remélni merte, hogy arca időközben nem öltötte fel a kezében lévő törlőalkalmatosság színét.

„Ugyan már, semmi gond, a zakó úgyis a haveromé” – válaszolt egy mély hang nagyon kedvesen, és nagyon ismerősen. A lány csak ekkor mert felnézni. És megállapította, hogy pezsgőspohara maradék tartalmával nem akárkit sikerült leöntenie: a sármőr legjobb barátja állt előtte. A férfi szintén népszerű színész volt, mosolygós tekintetű, és magas – sokkal magasabb, mint amilyenre emlékezett. Nemrég már találkoztak, szó szerint futólag – egy közös ismerősük bemutatta őket egymásnak. Kezet fogtak, nevettek egyet, majd elköszöntek, és mindketten rohantak is tovább.

Most viszont nem siettek. Ott álltak szemtől szemben, arcukon meglepődés, meg a zavarban lévő emberek bátorításra vágyó mosolya, köztük pedig a lány kezében a pezsgőspohár.

„Felejtsük is el ezt – szólalt meg végül a férfi, miközben elvette a poharat. – Mondd, meghívhatlak esetleg egy másik italra?”

A lány bólintott – már nyugodtan. Mert tudta, bárhogyan alakul is az estéje, egy dolog biztos: a következő pohár pezsgőjét remek társaságban élvezheti. 

A lélek zenéje

Cigarettafüst, barátságos jegypénztáros és mosolygó biztonsági őrök fogadták, mire ő is elmosolyodott. Hiszen fogalma sem volt róla, pontosan hol van az a belvárosi kis kocsma, amit keres, és mikor kezdődik a koncert, de valami csoda folytán gond nélkül megtalálta a helyszínt. Épp időben is érkezett: a zenekar még a hangbeállásnál tartott, neki pedig volt egy kis ideje, hogy megtalálja a barátnőit.

A lányok az utolsó pillanatban még egyszer felhívták, remélve, hogy meggondolja magát, és önsajnálat helyett inkább velük tart a rockbanda aznap esti koncertjére.

„Ők most a legmenőbb csapat a városban, eszméletlenül szólnak, na és az énekesük… te még olyan pasit nem láttál! Ne itasd otthon az egereket, gyere le” – duruzsolták a lányok a telefonba, majd egymásnak adták a kis készüléket, mintha csak azt akarnák kisorsolni, végül ki lesz az közülük, aki ráveszi barátnőjüket a bulizásra.

Ez nem volt egyszerű vállalkozás, hiszen a lány sokkal inkább vágyott csendre és egy pohár vörösborra aznap este, mint egy zajos szórakozóhely füstjére, rock’n’rollra és tombolásra. Feje még tele volt a nemrég elsuttogott búcsúszavakkal, szívében pedig hosszú hónapok fájdalmát cipelte magával. Könnyeket, álmatlan éjszakákat, félelmeket hagyott maga mögött, de a bizonytalanság még mindig útitársa volt. Kereste az útját, és kereste önmagát – immár a másik fele nélkül.

„Végre itt vagy!” – ugrottak a nyakába a lányok. Mindannyian gyönyörűek és vidámak voltak, mintha az életben fájdalommal még sosem találkoztak volna. Arcuk mosolytól sugárzott, szemükben ismerős boldogságfények csillantak. A lány tudta, közéjük tartozik. Magában hálát adott a sorsnak azért, hogy ilyen szuper barátnői vannak, majd felült közéjük, és rendelt egy pohár vörösbort. Szárazat, mert olyat már rég ivott. Utoljára akkor, amikor egyedülálló volt.

„Éljenek a szingli lányok” – mosolygott magában, miközben egyik barátnője a koncertre emelte poharát. Ebben a pillanatban megszólalt egy gitár, amit egy bársonyos hang követett. Az énekes lehunyt szemmel állt a reflektorfényben, egyedül, miközben egy ismert sláger első sorait idézte fel. A zene és a szöveg tökéletes harmóniát alkotott, amit az a rekedtes hang tett teljessé, melyet a lány egyszerre érzett ismeretlennek és ismerősnek, hidegnek és melegnek, lágynak és karcosnak.

Lehunyta a szemét, és élvezte, hogy egy percig csak a saját szívverését hallja. De mintha ezt hallgatta volna az énekes is, ugyanis a zene egyre inkább idomult a lány szívének dobogásához: vele együtt vágtatott, száguldott, lassult, gyorsult, majd a tökéletes ütemet elkapva lüktetett tovább. A lány úgy érezte, egy ritmusra zenélnek, és ez a dal kettejük lelkének zenéje. Nem tudta, ki ez a férfi, és fogalma sem volt arról, egyáltalán váltanak-e valaha néhány szót, de abban biztos volt, hogy ők ketten összekapcsolódtak. Ha csak három percre, egyetlen, végtelennek tűnő dal erejéig is. 

Kedvenc pillanatok az olimpiáról

Egy pillanatban olykor sok minden benne van. Egy lélegzetvétel, egy magasba lendülő kar, az eredményjelzőn felvillanó, vagy épp fel nem villanó számok. A másodperc törtrésze, mely alatt mégis megváltozik a korábban megváltoztathatatlannak gondolt eredmény. 

Számotokra is hozott ilyeneket a londoni olimpia? Nekem a legelső ilyen momentum, amikor tényleg magával ragadott a szurkolási láz, Szilágyi Áron győzelmének pillanata volt. Amikor lekapta a sisakját, és a kommentátor félig már sírva kiabálta a mikrofonjába, hogy "Szilágyi Áron olimpiai bajnok". Aztán tényleg sírt. De nemcsak a közvetítő, hanem mi is: kollégákkal és barátokkal néztük Áron versenyét az Akváriumban, piros-fehér-zöldre maszkírozott arccal, és együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt énekeltük a magyar himnuszt... na, ezt sosem felejtem el. 

Aztán a következő ilyen sírásos örömünnepbe torkolló szurkolásom a magyar kézilabdás fiúknak köszönhető, amikor emberfeletti teljesítményt nyújtva, két hosszabbítás után kerültek az első négybe. Végül negyedikek lettek, de az a pillanat, amikor az izlandiak elleni mérkőzést lefújták, és biztossá vált a győzelmük... számomra vetekszik azzal, mintha aranyérmet nyertek volna. Legközelebb talán erre is több esélyük lesz. Ebben a csapatban szerintem minden megvan, ami a győzelemhez kell. Már csak hinniük kell magukban, és abban, hogy megcsinálják. A mostaninál még egy kicsit jobban. :)

És mivel három a magyar igazság, volt még egy felejthetetlen pillanatom erről az olimpiáról: amikor a vízilabdás lányok az utolsó meccsük utolsó másodpercében vitték hosszabbításra a dolgot. Kikaptak ugyan, de az a másodperc, illetve az újabb esély arra, hogy mégis továbbjutunk, új reményeket ébresztett. És biztos vagyok abban, hogy erre nemcsak ez a mérkőzés, hanem az egész olimpia jó alkalom volt nekünk magyaroknak... :)