Forróság

A hőmérő higanyszála napok óta a negyven fokkal kacérkodott. Meleg volt, sőt, már forróság. A lány úgy érezte, hiába a hideg vizes borogatás, a zuhany és a több liternyi limonádé, víz, vagy citromos sör, lassan felemészti őt a kánikula.

Ahogy teltek az órák, szinte mindent megpróbált, amitől valami kis enyhülést remélt. Igyekezett havas tájra, hűsítő dolgokra gondolni, de ez nem hozott tartós enyhülést. Egyrészt, mert a hideget végképp nem szerette, ezért téli képeket nem szívesen képzelt maga elé. Másrészt pedig gondolatai folyton visszatértek valamire, pontosabban egy valakire, így nemcsak a külső meleg, hanem a belső forróság is átjárta mindenét.

A dolog nagyon furcsa volt, hiszen a srác nem jókor, nem jó helyen és nem jó időben bukkant fel az életében, sőt, nem is lett volna szabad felbukkannia. Ő viszont nem kérdezte, hogy mit szabad és mit nem: egyszer csak ott állt előtte, és a lánynak megdobbant a szíve. Elég volt egy félmosoly, két egymásba tapadó tekintet, hogy tudja: itt ő most elveszett.

Ezt mondogatta magában, holott közben úgy érezte, hogy most talált csak meg igazán valamit. Olyasmit, ami eddig önmaga elől is rejtve volt. Önmagában, és a másik emberben. Mondatok kapaszkodtak egymásba, teltek a percek és az órák, ő pedig szárnyalt, zuhant, majd újra szárnyalt. Olyan érzések kavarogtak benne, melyek egyszerre adtak erőt neki, tették gyengévé, s amelyeket egyszerre imádott és gyűlölt.

De abban is biztos volt, hogy nem tehet ezek ellen semmit. Nem küzdhet ellenük, hiszen nagyobbak, erősebbek, mint ő. És ugyanúgy a világmindenség kezében vannak, mint mondjuk az időjárás. Ő pedig kicsiny porszem csupán a mindenségben, így semmit sem irányíthat.

Tudatosult benne, hogy nem tehet mást, csak hagyhatja, hogy a forróság magával ragadja, és egész lényét átjárja. Nem tiltakozott. Mert érezte, hogy ez most más, valami egészen új. Valami, amit - ha már a részévé vált - nem engedhet el, és ami csak vele együtt fog elégni majd egyszer. A jövőt nem látta, de azt igen, hogy bármit hozzon is, neki el kell fogadnia, és nem tiltakozhat ellene. Csak így lehet boldog. 

A jóslat

Nehezen szedte össze magát aznap. Fárasztó volt a nap, az éjszaka, a munka, a pihenés… maga a létezés is. Mindig kinevette saját magát, amikor ilyen nagy szavakat használva próbálta fokozni fáradtságát és nyomorát, nemcsak a világ, hanem önmaga előtt is. Amikor próbálta sajnáltatni törékeny, csapongó, szeretéhes énjét. Amikor megváltásként kereste a többiek szánalmát, amit megkapva úgy olvadt volna fel a megkönnyebbülésben, mint csokiszelet egy óvodás szájában.

A sajnálat, a többi ember együttérzése valahogy erőt adott neki. És úgy érezte, meg is érdemli ezt az együttérzést, hiszen túl sok teendője, munkája, ügyes-bajos dolga volt, viszont az igazi megbecsülés és a biztonság hiányzott az életéből. Nem volt állandó munkája, viszont állandóan dolgozott, hogy eltartsa magát. Nem volt férje, mégis állandóan volt valakije. Egy kicsit unta a felszínes kapcsolatokat, fárasztotta az ismerkedés, az udvarlás… azok a körök, melyeket oly sokszor futott le – ugyanúgy, hiába.

„Olyan dolgot keresek, ami ennél valahogy… magától értetődőbb. Amiről azonnal tudom, hogy igen, ez az. Hogy én ezt kerestem” – gondolta egyik nap, az előadásra tartva. Ebben a pillanatban lökést érzett a karján, és olyan erőt, ami kis híján magával sodorta. Egy idős hölgy botlott meg mellette, és esett rá majdnem, de a lány még időben feleszmélt: elkapta, majd segített összeszedni a földre szóródott zöldségeit. A néni nem győzött bocsánatot kérni. A lány nem is figyelt rá, igyekezett a répát, petrezselymet, brokkolit gyorsan visszatenni az előtte árválkodó kosárba, és azt kívánta, bárcsak már túl lennének a kissé kínos szituáción.

Az idős asszony két mondatára viszont azonnal felkapta a fejét: „meglátja, hamarosan a maga életében is történik valami jó. Megtalálja, amit keres, és minden megváltozik” – mondta a néni. A lány felnézett, és mosolyogni próbált. De tekintetét szinte azonnal a busz után fordította, ami épp ekkor indult el – nélküle. Kicsit bosszús volt, hiszen ezt el akarta érni, de úgy döntött, ha már lekéste, visszafordul a néni felé, és legalább elköszön. Az öreg hölgy viszont már nem volt sehol.

A helyzetet elég különösnek találta, de mivel évek óta a nagyvárosban élt, úgy érezte, látott ő már ennél különösebbet is. Az élet megtanította, hogy ne döbbenjen meg, vagy ha mégis így történne, legalább ne mutassa ki. Se a gyengeségét, mert azzal sokan visszaélhetnek. Megrázta a fejét. Nem akart gondolkodni, és szerette volna egy kicsit az emlékeit is szabadságra küldeni.

Szerencséjére jött a következő busz, amire felszállt, és meg sem állt az iskoláig. Nem késett el, de az osztálytársai már a teremben várakoztak. Csupa lelkes fiú és lány, csupa csillogó szempár. Fejükben ötletek, lelkükben szép remények… olyan ember voltak ők, akik a jövő ígéretei is lehetnek. Néha elgondolkodott azon, hogy ő vajon miben hasonlít rájuk, vagy miben nem.

De ez nem az a pillanat volt, amikor gondolkodhatott volna, hanem egészen másmilyen. Hogy milyen? Utólag egyetlen szóval tudta jellemezni: fontos. És nem a többiek miatt, hanem azért, mert a teremben várakozott még valaki. A fiatal előadó a falnak dőlve ácsorgott, épp az ajtóval szemben. Első pillantásra úgy tűnt a lánynak, hogy nem találja a helyét, ám amikor ő belépett, és egymás szemébe néztek, mintha ez megváltozott volna. Kihúzta magát, mint egy katona, és erőt sugárzott, mint egy oroszlán.

Csak nézte a lányt, aki megállt az ajtóban, és ő is csak nézte őt. Egymás tekintetébe feledkeztek. Másodpercek múltak, vagy talán percek és órák, nem tudták volna megmondani. A fiú nem nézett máshová, a lány pedig nem tudott. Egyszerre érezte, hogy elönti a hideg és a forróság, hogy fél, és hogy már semmi sem rettentheti el. Hogy mindent tud, és mégis, mennyire nem érti, mi történt vele, és mennyire szeretné legalább a srác nevét megtudni… a fiúnak intett valaki, hogy kezdődik az óra. Ő elmosolyodott, a lány pedig magában nevetett, hogy mennyire igaza volt az öregasszonynak.  

A pezsgőspohár

Egyetlen korty – ennyi árválkodott pezsgőspohara alján. Abban a pohárban, melyet a terembe lépve még annak reményében emelt le a mosolygós pincérfiú tálcájáról, hogy perceken belül az ország legsáromosabb színészére emelheti. És természetesen koccintanak, beszédbe elegyednek, onnantól kezdve pedig elválaszthatatlanok lesznek. Egy estére, egy éjszakára, aztán ki tudja…

„Meg ahogy én azt elképzeltem… éljenek a naiv kis libák. Az olyanok, mint én” – motyogta, miközben a tükörben önmagára emelte poharát, benne az utolsó korty pezsgővel. A gyöngyöző italt viszont mégsem hörpintette fel azonnal.

Arra gondolt, hogy tulajdonképpen megérdemelné, hogy tényleg önmagára igyon. Hiszen nagyszerű interjút készített a sármőrrel – sikeresen megmutatta egy másik, komolyabb, művészibb arcát is. Na jó, beszélgetés közben kihasználta az összes alkalmat, hogy flörtöljön is egy kicsit a férfival… és persze azonnal elfogadta erre a zártkörű partira szóló meghívását is.

„Nem kellett volna. Vagyis nem rögtön… egy kicsit hagynom kellett volna, hogy udvaroljon még. És talán új ruhát sem kellett volna vennem, na meg a fodrászra szánt pénzt is megspórolhattam volna” – gondolta. Majd kissé megrázta a fejét, hogy távozzon a sok „volna”. Egyrészt ezeken már nem volt értelme rágódni, másrészt pedig feltűnt végre az, akit annyira várt.

A szíve a torkába ugrott. Most mi legyen? Egy mosoly, egy biccentés, vagy talán a jégkirálynő-tekintet lenne a legmegfelelőbb üdvözlés? Megigazítsa a ruháját, majd forduljon felé hirtelen, úgymond teljesen váratlanul, vagy tegyen úgy, mintha észre sem venné, hogy a férfi tehesse meg az első lépést? Még számos lehetőség futott át az agyán, és úgy érezte, egy pillanat alatt felelevenítette magában a női magazinok ’Hogyan szedjük fel a kiszemelt pasit?’ témájú írásainak minden részletét.

De egyre jobban izgult. A színész pedig lépésről lépésre közeledett felé: arcán sármos mosoly, tekintetében vágy és szenvedély. Pont, mint a filmekben vagy a színpadon. A lány gyorsan vett egy mély levegőt, és ösztönösen a mosoly mellett döntött, miközben…

Miközben a férfi a mellette álló szőkeséghez lépett, szájon csókolta, majd átkarolta, hogy a csókról lemaradt fotósoknak is szolgáltasson képanyagot. A vakuk villogtak, a férfi mosolygott, a szőke lány pedig pózolt. Profin, kecsesen, és feltehetően boldogan. Hiszen ő is ugyanúgy várhatott erre, ahogyan a teremben álló nők kilencven százaléka…

„Azt hiszem, betérek a legközelebbi kisboltba. Hátha van eladó ’lúzer’ táblájuk…” – gondolta a lány, miközben észrevétlenül kilopakodott a fotózkodó pár háta mögül. Tudta, hogy nem kellene megfordulnia, de néhány lépés megtétele után egy pillanatra még visszanézett. Talán mert azt akarta, hogy elraktározódjon elméjében a fájó kép, de talán egész másért: vajon az utolsó percig abban reménykedett, hogy ez az egész nem történt meg, és csak képzelte a kínos jelenetet?

A másodperc törtrészéig nem figyelt a lába elé, ami épp elég volt ahhoz, hogy egy szőnyeg felgyűrődött szélében megbotoljon, a poharában lévő pezsgőt pedig kilöttyentse – egyenesen az előtte álló férfi zakójára.

„Szörnyen sajnálom” – hebegte, miközben egy sebtében felkapott vörös szalvétával próbálta letörölni a foltot. Azt csak remélni merte, hogy arca időközben nem öltötte fel a kezében lévő törlőalkalmatosság színét.

„Ugyan már, semmi gond, a zakó úgyis a haveromé” – válaszolt egy mély hang nagyon kedvesen, és nagyon ismerősen. A lány csak ekkor mert felnézni. És megállapította, hogy pezsgőspohara maradék tartalmával nem akárkit sikerült leöntenie: a sármőr legjobb barátja állt előtte. A férfi szintén népszerű színész volt, mosolygós tekintetű, és magas – sokkal magasabb, mint amilyenre emlékezett. Nemrég már találkoztak, szó szerint futólag – egy közös ismerősük bemutatta őket egymásnak. Kezet fogtak, nevettek egyet, majd elköszöntek, és mindketten rohantak is tovább.

Most viszont nem siettek. Ott álltak szemtől szemben, arcukon meglepődés, meg a zavarban lévő emberek bátorításra vágyó mosolya, köztük pedig a lány kezében a pezsgőspohár.

„Felejtsük is el ezt – szólalt meg végül a férfi, miközben elvette a poharat. – Mondd, meghívhatlak esetleg egy másik italra?”

A lány bólintott – már nyugodtan. Mert tudta, bárhogyan alakul is az estéje, egy dolog biztos: a következő pohár pezsgőjét remek társaságban élvezheti. 

A lélek zenéje

Cigarettafüst, barátságos jegypénztáros és mosolygó biztonsági őrök fogadták, mire ő is elmosolyodott. Hiszen fogalma sem volt róla, pontosan hol van az a belvárosi kis kocsma, amit keres, és mikor kezdődik a koncert, de valami csoda folytán gond nélkül megtalálta a helyszínt. Épp időben is érkezett: a zenekar még a hangbeállásnál tartott, neki pedig volt egy kis ideje, hogy megtalálja a barátnőit.

A lányok az utolsó pillanatban még egyszer felhívták, remélve, hogy meggondolja magát, és önsajnálat helyett inkább velük tart a rockbanda aznap esti koncertjére.

„Ők most a legmenőbb csapat a városban, eszméletlenül szólnak, na és az énekesük… te még olyan pasit nem láttál! Ne itasd otthon az egereket, gyere le” – duruzsolták a lányok a telefonba, majd egymásnak adták a kis készüléket, mintha csak azt akarnák kisorsolni, végül ki lesz az közülük, aki ráveszi barátnőjüket a bulizásra.

Ez nem volt egyszerű vállalkozás, hiszen a lány sokkal inkább vágyott csendre és egy pohár vörösborra aznap este, mint egy zajos szórakozóhely füstjére, rock’n’rollra és tombolásra. Feje még tele volt a nemrég elsuttogott búcsúszavakkal, szívében pedig hosszú hónapok fájdalmát cipelte magával. Könnyeket, álmatlan éjszakákat, félelmeket hagyott maga mögött, de a bizonytalanság még mindig útitársa volt. Kereste az útját, és kereste önmagát – immár a másik fele nélkül.

„Végre itt vagy!” – ugrottak a nyakába a lányok. Mindannyian gyönyörűek és vidámak voltak, mintha az életben fájdalommal még sosem találkoztak volna. Arcuk mosolytól sugárzott, szemükben ismerős boldogságfények csillantak. A lány tudta, közéjük tartozik. Magában hálát adott a sorsnak azért, hogy ilyen szuper barátnői vannak, majd felült közéjük, és rendelt egy pohár vörösbort. Szárazat, mert olyat már rég ivott. Utoljára akkor, amikor egyedülálló volt.

„Éljenek a szingli lányok” – mosolygott magában, miközben egyik barátnője a koncertre emelte poharát. Ebben a pillanatban megszólalt egy gitár, amit egy bársonyos hang követett. Az énekes lehunyt szemmel állt a reflektorfényben, egyedül, miközben egy ismert sláger első sorait idézte fel. A zene és a szöveg tökéletes harmóniát alkotott, amit az a rekedtes hang tett teljessé, melyet a lány egyszerre érzett ismeretlennek és ismerősnek, hidegnek és melegnek, lágynak és karcosnak.

Lehunyta a szemét, és élvezte, hogy egy percig csak a saját szívverését hallja. De mintha ezt hallgatta volna az énekes is, ugyanis a zene egyre inkább idomult a lány szívének dobogásához: vele együtt vágtatott, száguldott, lassult, gyorsult, majd a tökéletes ütemet elkapva lüktetett tovább. A lány úgy érezte, egy ritmusra zenélnek, és ez a dal kettejük lelkének zenéje. Nem tudta, ki ez a férfi, és fogalma sem volt arról, egyáltalán váltanak-e valaha néhány szót, de abban biztos volt, hogy ők ketten összekapcsolódtak. Ha csak három percre, egyetlen, végtelennek tűnő dal erejéig is. 

A sor

Fél méter. Ennyit haladt előre az elmúlt… nem is tudta, hány percben. Időérzéke totálisan cserbenhagyta. Amit fél órának érzett, az talán nem volt több harmincnyolc másodpercnél, amit pedig perceknek vélt, abból talán órák lettek. De a sor nem mozdult: jóllakott óriáskígyóként nyújtózott végig a hosszú folyosón.

A lány fülét a tömegközlekedés ismerős hangjai ütötték meg: egy metró elment, néhány méterrel alatta, egy busz pedig csikorogva fékezett le a kinti megállóban, valószínűleg szerencsés utasok tucatjait szedve fel. „Igen, szerencsések – gondolta a lány –, hiszen nekik nem kell végigállni ezt az elképesztő sort egy vonaljegyért.”

Az előtte állók többségéhez hasonlóan dühösnek kellett volna lennie – a pénztárosra, a várakozó emberekre, a csúcsforgalomra, sőt, az egész világra, de ő nem érzett haragot. Igazából semmit sem érzett. Siet, igen, de hová? Nincs állandó munkája, sem parancsolgató főnöke. Nem időre dolgozik, senki sem fogja leszidni, megalázni vagy elbocsátani. Nem úgy az előtte álló, negyvenes férfit, aki idegesen nézegette az óráját, majd nagyot sóhajtott. A lány sejtette, hogy dolgozni sietne, méghozzá nem is kicsit. A mögötte toporgó srácot is szívesen előre engedte volna, de akkor a mögötte álló kisgyerekes anyukát, a bottal járó nénit és a rohanó üzletembert is maga elé kellett volna tessékelnie. De neki is sietnie kellett. Hogy hová, azt ismét megkérdezte magától. A munka nem várta, ahogy semmi és senki más sem. Családja messze volt, barátai a munkahelyükön, az általa rajongva szeretett férfi pedig… nos, rá ott és akkor gondolni sem szeretett volna, mégis elszomorodott. Nem akarta, a közösen kimondott szavak mégis eszébe jutottak – újra és újra összeszorítva a mellkasát. Minden erejével arra összpontosított, hogy ne emlékezzen, de ez nem bizonyult jó ötletnek: fejében gondolatok, szívében emlékek cikáztak, szemei pedig megteltek könnyel.

„Mi lesz már, miért nem haladunk előre?” – kérdezte egy felháborodott hang a háta mögül. A lány bólintott. Hiszen ezt a kérdést tette fel ő is, nem is egyszer, a várt előrelépés viszont mindig elmaradt. Ahogy a magánéletében, úgy a karrierjében is. Úgy érezte, élete egy olyan sorban állás, ami talán örökre megrekedt: nincs, és nem is lesz előrejutás.

„Talán átállhatnánk egy másik sorba” – hallotta egy fiatal lány hangját, majd egy öblös férfihangot, mely ezeket a szavakat zengte: „Látsz te itt másik sort, Anyukám?”

„Nem – mondta magában a lány –, de mindig van másik lehetőség.” Azzal kilépett a sorból, és magabiztos léptekkel a kijárat felé indult. Egyszer sem nézett hátra, mert tudta, hogy nem fog neki hiányozni, amit hátrahagy. Egyetlen apró pillanatig, a másodperc töredékéig sem. 

A bőrönd

Másfél napja volt az indulásig. A lány már mindent eltervezett: kistáskájába betette útlevelét, pénztárcáját, és persze tudta, hogy lesz még hely a telefonjának, kedvenc magazinjának és legfontosabb sminkcuccainak is.

Mindig így volt, ha utazott, de most messzebbre készült. Eltávolodni, mindentől és mindenkitől, méghozzá nem is rövid időre… tudta, hogy meg kell tennie, lépnie kell, és mivel épp adódott egy lehetősége, hát miért ne láthatna világot?

A kis kézitáska készen állt tehát, engedelmesen kuporgott egy sárga kardigán és egy világoskék farmer bohókás párosán. Már csak a bőrönd volt hátra. A ruhák és cipők bepakolása, egy kis rendezgetés, a felesleg visszadobálása, majd a lezárás.

„Mindennek a lezárása” – gondolta a lány, majd ledobta bőröndjét a földre. Lekuporodott mellé, széthúzta a cipzárt és találomra beletett három pólót. A legfelsőre pillantva elmosolyodott, majd felemelte. Beletemette az arcát, mert érezni akarta az illatát. A férfi illatát, aki hosszasan ölelte magához. Önzőn, mintha soha nem akarná elengedni, mégis gyengéden, mint aki örökké tartó, boldog szerelmet ígér.

„De nem ígértél semmit. És talán jobban van ez így” – suttogta, majd úgy döntött, a felsőket később pakolja el. Inkább a nadrágok és szoknyák arzenálját vette szemügyre szekrényében, és egy koptatott farmernadrágot rögtön be is dobott a bőröndbe. Vagyis csak dobott volna, mert mellette landolt. A lány lehajolt érte, majd rájött, hogy ez a nadrág tulajdonképpen nem is az övé. Azért kérte kölcsön egy barátnőjétől, hogy ezt vegye fel, amikor a férfival találkozik. De nem így történt. A randevú elmaradt, mert a dolgok megváltoztak. A férfi nem hívta, sem akkor, sem máskor. Nem kereste, nem adott többé jeleket. Mintha minden, ami köztük történt, csak a lány képzeletében létezett volna. Ő pedig úgy döntött, nem kér ebből. Eleget bizonytalankodott, eleget áltatta magát, és a fájdalomból is elege volt már. Úgy határozott, inkább pakol és indul.

Átszeli a tengert, majd az óceánt – nagy utazás, még több kaland és fantasztikus lehetőségek várnak rá. Egy új világ, tele csodákkal, ahol újonnan megtalált önbizalma révén ő lesz a legügyesebb. Szép karrier, mesés pénzkereseti lehetőség várja… és talán évekig nem jön haza. Akkor pedig már minden mindegy lesz. A férfi talán feleségül veszi azt, akihez tartozik, őt pedig befolyásos udvarló fuvarozza majd. Porschéval, Jaguarral, vagy épp Ferrarival. New York-i apartmanjuk, cannes-i nyaralójuk fogja várni jöttüket, ha pedig kedvük támad, hajóútra mennek, vagy táncolni, máskor meg teniszezni. Párja jó ember lesz, akiben mindig bízhat. Akire számíthat, akinek bátran odaadhatja a szívét, és aki viszont szereti majd.

„És akkor majd boldog leszek” – suttogta, miközben azt vette észre, hogy könnyeit itatja, méghozzá egy kis fekete ruhával. A másodperc töredéke alatt felismerte. Ez volt az a kis fekete, amit akkor viselt, amikor először találkozott a férfival. Mágikus éjszaka volt. Érezte a pillantását, szívébe zárta a mosolyát, itta a szavait, és tudta, hogy innen nincs más hátra, csak előre. És tudta, hogy csak vele lehet boldog.

Lenézett a bőröndre, ami üres volt, akárcsak a lelke egy kiadós sírás után. Úgy érezte, nincs a lelkében fájdalom, már nincs olyan teher, ami visszahúzná, ami megakadályozná abban, hogy azt tegye, amit akar. Amit igazán akar.

Felkapta a mobilját, és tárcsázott. Tudta, hogy a férfi már úton van, hiszen várják a stúdióban, de fel fogja venni a telefont. Felveszi, mert meglepődik a híváson. Még nem volt biztos abban, mit fog neki mondani, de abban igen, hogy nem kell a Porsche, a Jaguar, sem a Ferrari. Ahogyan másik férfi és nagy utazás sem. Csak egy kiadós beszélgetés, hogy mindent tisztázzon – azzal, aki miatt a bőrönd nem telik meg. Inkább visszakerül a helyére, és ott is marad – egy jó ideig még biztosan.  

Tündérmese

„Ez a kedvencem!” – mutatott a könyv egyik csicsás oldalára, majd tekintetével jelezte a lánynak, hogy nem ártana már elkezdeni az olvasást. Ötéves volt, de úgy viselkedett, mint egy primadonna. A csöpp kezeket vékony karperecek, a lábakat bokaláncok, a fülecskéket drága fülbevalók díszítették, melyeket bármikor még drágábbakra lehetett cserélni. Méghozzá egy álomszerű babaruhatár olykor édes, máskor felnőttesebb darabjaihoz igazítva.

„Máris, hercegnőm” – bólintott a lány, majd a csöppség elégedett mosolyát nyugtázva elkezdte olvasni a mesét. „Egyszer volt, hol nem volt, élt távoli kastélyában egy gyönyörű királylány” – hadarta. Itt egy pillanatra hatásszünetet tartott, a kistányérnyi méretű szemekkel figyelő mini dívára nézett, majd arra gondolt: a mesebeli hercegnő ugyanilyen lehetett egykor, mint ez a kislány, akire akkor este is ő vigyázott. Mindene megvolt, csak szeretetből nem kapott eleget. Okos volt, értelmes és érző szívű, de a szülei helyett dadák és szolgálók hada szórakoztatta. Talán ezért szeretett bele az első hercegbe, aki a palota felé poroszkált a lován. Talán nem volt az se fehér, se paripa. És gazdája sem biztos, hogy izmos lovag, volt, hanem mondjuk hajlott hátú, görbe fogú, korosodó uraság. A hercegnő mégis azonnal szerelemre gyúlt iránta, és egy jobb élet reménye iránt.

„Mi lesz a tündérmesémmel?” – kérdezte türelmetlenül a kislány. A mesélő ekkor jött rá, hogy valószínűleg egy kicsit tovább mélázott el a könyv felett, mint amennyire szeretett volna, illetve jóval tovább annál, mint ameddig hallgatósága el tudta viselni a kedvenc történetében beálló hatásszünetet. Ezért vett egy mély levegőt, és folytatta az olvasást.

„A királyfi tudta, hogy ki kell állnia a próbákat, de egy percig sem félt. Tudta, hogy a hercegnő keze a tét, amiért a világon bármire képesnek érezte magát.” A lány úgy érezte, mindjárt elneveti magát, összecsapja a könyvet, és a gyermek arcába kiáltja, hogy ilyen nincs. Ezek a típusú hercegek a dinoszauruszokkal együtt haltak ki, ha éltek egyáltalán valaha ilyenek az írók és költők fantáziavilágán kívül máshol is.

„És mi történt a próbán?” – kérdezték a csillogó szemek, mire a lány csak annyit tudott válaszolni, hogy a királyfi teljesítette őket. Mindhármat.

„Mert az igaz szerelem bármit legyőz” – hallotta a saját hangját, és megborzongott. Tényleg így lenne? A valóságban is létezhet olyan érzelem, amivel senki és semmi nem dacolhat? Lesütötte a szemét. A férfire gondolt, és arra, milyen sok akadály gördül a boldogságuk elé. El sem tudta képzelni, mikor láthatják újra egymást. Hetek, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára szemtől szemben álltak, mégsem tudtak elszakadni. Könnyebb lett volna a világ legerősebb hídjának bármelyik tartópillérét hosszában kettészakítani, mint őket elválasztani. Mégis bizonytalanok voltak, hiszen akadály több is volt, szívdobogtató üzenet viszont - teendőik közepette - olykor elég kevés. Anélkül pedig kevés királyfi rabolta még el hercegnője szívét…

„Végül boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ugye?” – kérdezte a gyermek, és átölelte a lány derekát.

„Nagyon remélem, Csillagom” – válaszolta. Majd leoltotta a villanyt, hogy az éjszaka édes álmot hozhasson – tündérmesékről, happy endről és a hercegről.  

Rózsaszín rágógumi

„Még ez is” – gondolta, majd bal lábára nehezedve megpróbálgatta kiszabadítani jobb cipője talpát egy ritka gusztustalan, rózsaszín rágógumipacából. Az viszont úgy tűnt, nem akarja ereszteni – akárcsak aznap a balszerencse.

Bizonyosnak látszott, hogy a világ összes bosszúságának ő vált célpontjává: reggeli kávéjával megégette a nyelvét, majd egy értetlen kollégájának telefonhívása miatt elkésett a hét legfontosabb munkahelyi eseményéről, a lapindító értekezletről. Ebédnél a világ legfinomabb brokkoli krémlevesét a második kanál után hófehér ruhájára öntötte, ami brokkolira kicsit sem hasonlító mintázatot rajzolt a méregdrága anyagba. Délután pedig egy barátnőjét sikerült véletlenül megbántania néhány olyan szóval, amiket nem is gondolt annyira komolyan.

Ahogyan szíve választottja sem gondolt komolyan semmit azon az estén - legalábbis remélte. A barátjával töltött percek ugyanis katasztrófába torkollottak: kiderült, hogy a férfi igazából szeretne pontot tenni kettőjük ügyére. „Így mondtad, te… ne is mondjam ki, hogy mi vagy. Egy mocsok. Undorítóbb, mint ez a trutymó” – morogta, miközben bal lábán egyensúlyozva jobb cipője talpát kapargatta egy kezébe került szórólappal. A rózsaszín rágógumi viszont úgy határozott, nem hagyja el a fehér ruhához tökéletesen passzoló lábbelit, ezért a kapargatással egyenes arányban kezdett el még inkább ragaszkodni az addig tiszta talphoz.

„A rohadt életbe!” – szaladt ki a lány száján, amikor észlelte, hogy a buszt is lekéste. Ekkor már úgy érezte, minden mindegy, hazagyalogol. Az út hosszú, de legalább lesz ideje gondolkodni. Ez végül is nem történt meg: célok, álmok és vágyak nélkül esett be a kapun. Kis híján szó szerint, ám az utolsó pillanatban elkapta a karját egy erős férfikéz.

„Köszönöm” – lehelte a hűvös éjszakába, majd felnézett megmentőjére.

„Hívtalak a mobilodon” – mondta a férfi, miközben felemelte a lány sálját a földről. Ő megköszönte, majd gépiesen ellenőrizte a telefonját. Megnyugodott, hogy nem lopták el, ami a napja legszörnyűbb befejezése lett volna, ám a 15 nem fogadott hívást látva elszégyellte magát. Akár szakítanak, akár nem, sosem hitt a „neked nem veszem fel a telefont” módszer eredményességében.

„Ne haragudj. Szörnyű napom van” – mondta egy félmosollyal az arcán, mire a férfi a szavába vágva kért elnézést.

„Igazából te ne haragudj. Félreértettél, és sértetten elrohantál, amikor rá akartam térni arra, mit akarok kérdezni tőled.”

„Mert azt mondtad, tegyünk végre pontot ennek az ügynek a végére” – válaszolt dühösen a lány, miközben a jobb cipője talpára ragadt rágóra gondolt. Tessék, ez lesz az álmaiból: az egykor felfújt, rózsaszín gömbből nem marad más, mint eltaposott, gusztustalan massza, ami már csak undort, megvetést kelt. Nincs más hátra, mint az, hogy a kukában landoljon.

„Félreértettél. Én arról beszéltem, hogy sok időnk megy el azzal, hogy egymáshoz járkálunk. Amikor felpattantál és magamra hagytál az asztalnál, épp azt akartam kérdezni, hozzám költöznél-e” – súgta a férfi, mire a lány úgy érezte, megállt vele az idő. Haragudott magára, amiért megint túl hirtelen volt, és nem hagyta, hogy szerelme végigmondja, amit akar. Aztán haragudott a férfira, hogy miért köntörfalazik, miért nem mondta ki azonnal, mit szeretne. A harag helyét viszont gyorsan átvette egy mosoly, valamint a szívből jövő boldogság és izgatottság érzése. A lány már nem érezte a legszerencsétlenebbnek magát, és nem utálta ezt a megpróbáltatásokkal teli napot. Még a gusztustalannak mondott, ragacsos, rózsaszín rágógumit sem. 

Kávé

A fehér csésze hangos koppanással érkezett az asztalra. Üresen és türelmetlenül, mintha csak azt kiabálta volna, hogy nem bírja tovább kávé nélkül. A lány automatikusan adagolta az édesítőszert, majd ráöntötte a forró feketét, amibe azonnal belekortyolt. Nem érdekelte, mennyit mutat a feje felett ketyegő óra, nem nézett a telefonjára, nem foglalkoztatta az előtte álló őrületes nap. Csak ő volt, meg a kávéja. Behunyt szemmel adta át magát a reggeli rituálé teljes élvezetének – vagyis adta volna, ha rá nem jön, hogy a tejszínt elfelejtette.

Persze amiről szándékosan el akart feledkezni, az nem ment… sem most, sem máskor. Soha nem volt az a típus, aki könnyen túllendül a gondokon, gondolatokon. Pedig milyen jó lenne, ha ezeket ugyanúgy visszazárhatná egy dobozba, ahogyan mondjuk a tejszínt, és nem kellene velük foglalkoznia… Semmivel. Semmivel és senkivel. A férfival sem, aki iránt hiába érzett egyre többet, be kellett látnia, hogy a dolgok nem vezetnek sehová. Érzelmi zsákutcába kormányozta saját magát, ahol egyetlen út volt: előre, fejjel a falnak. Keményen, fájdalmasan, készen arra, hogy maradandó sebeket szerezzen. Mi tagadás, tényleg sötéten látta helyzetét, mi több, feketén – az előtte gőzölgő kávé színében.

Felállt az asztaltól, majd a hűtőhöz lépett, és kivette a tejszínt. Lassan, cseppenként öntötte a kávéba, és ráérősen figyelte, ahogyan a két szín kontrasztja egy kellemes harmadikká olvad össze. Ő viszont nem akart harmadik lenni. Pontosabban már nem is tudta, mit akar. Csak azt érezte, hogy nincs más választása, mint ezt a férfival is megbeszélni, de erre képtelen volt. Megbénítják újonnan feltámadt ösztönei, érzései, gondolatai, és a fejében ezerszer is visszapörgetett párbeszédek emlékei. Biztos volt abban, hogy a másik fél is tanácstalan, hiszen megismerkedésük óta kereste a lány társaságát, kíváncsi volt élete minden pillanatára, de a férfi mindig szűkszavúan nyilatkozott. Az érzéseiről végképp. Bár jó néhány hónapja ismerte, és szinte minden nap beszéltek – mindenről, és mégis semmiről sem.

„Bárcsak le tudnám egyszerűsíteni a dolgokat valahogy” – gondolta, miközben a kávéját kavargatta. „Ha minden fekete-fehér volna, ha egyértelműen elválna egymástól jó és rossz, helyes és helytelen, boldogság és boldogtalanság…” – tette hozzá magában, majd belekortyolt az előtte álló italba. Behunyta a szemét, majd még egy kortyot ivott. Tökéletesnek érezte. A kávét, a pillanatot, és érzelmeinek, gondolatainak színes elegyét. Már nem akart fekete-fehérre egyszerűsített képet az életéről. Tudta, hogy az nem tetszene neki. Hiszen a kávét sem feketén, hanem tejeskávészínben szerette igazán.

Éhség

Nem tudott elaludni. Megfordult, takarója a padlóra huppant. A mobilja kijelzője szerint 23 óra 17 perc volt, de úgy érezte, még mindig képtelen elaludni. Éhesen biztosan. Tudta, hogy diétája miatt már nem ehet semmit, gyomra viszont hangos korgással követelte, hogy döntsön másképp.

Mire észbe kapott, a nyitott hűtőajtó előtt állt, és élvezte a forró nyári estén lábaira dőlő hideg levegőt. Addig állt mozdulatlanul a hűtőnél, míg libabőrös nem lett a combja, és el nem unta, hogy jobbjával a fridzsider ajtaját támasztja.
„Lássuk a választékot” – gondolta, majd elmosolyodott. Úgy érezte magát, mintha valamiféle bálban volna, ahol kedvére válogathat a neki tetsző udvarlók közül. Kit is válasszon… egy peckes sajtdarabkát, amit hipp-hopp kicsomagolhat? Esetleg egy vidám gyümölcsszeletet, édes süteményfalatot, fitt és energikus salátát, vagy csavarjon inkább ujja köré egy kis maradék spagettit?
„Talán egy drink is megteszi” – kacsintott a tejesüvegre, majd elnevette magát. Eszébe jutott az a férfi, akivel annak idején nagy reményekkel indult vacsorázni. Legszexibb magassarkúját vette fel egy csinos kis feketével, hiszen elegáns lovagja a város egyik legszuperebb éttermébe invitálta meg. A biztos siker még biztosabb tudatában libegett ki az ajtón, majd az előre lefoglalt asztalhoz, mire a férfi – sandán az árlistára pillantva – közölte vele, hogy elég sok dolga van, szóval ő tulajdonképpen csak egy italra gondolt… A lány viszont azóta sem gondolt rá.
„Na jó, legyen inkább valami komolyabb” – mondta magában, miközben ujjai a felvágottakhoz közelítettek. Azok viszont úgy tűnt, nem vágynak semmi komolyra, ahogyan anno a sármos pszichológus sem. Hónapokig randiztak, titkolóztak, istenien érezték magukat együtt, majd a férfi közölte: elmegy. A lány pedig hallotta, ahogyan szíve apró darabokra törik.
„Áh, nem is kell a felvágott. Ilyenkor már csak egy könnyű salátát szabad enni” – idézte fel a fitneszedző szavait, akivel egy barátja révén ismerkedett meg. A szimpátia kölcsönös volt, az első randi pedig észveszejtően indult, de aztán a lány rájött, hogy a pasas épp olyan, mint az általa annyit dicsért dresszing nélküli saláták: sótlan, ízetlen és néhány falat bőven elég belőle.
„Egyszer élünk. Legyen egy kis spagetti” – mormolta magában, a tálat mégsem tudta kivenni a hűtőből. Túl sok volt az akadály. Mint ahogyan mediterrán lovagjával kapcsolatban is, akiről úgy érezte, hónapok alatt sem tudott meg semmit. A férfi nem engedte őt igazán közel ahhoz az emberhez, aki ő a szíve mélyén valójában volt.
Vajon ki rontotta el? Ezek a kapcsolatok mind-mind a férfiak miatt futottak zátonyra, vagy az ő hibájából? Neki volt az összes pasi ízetlen, sótlan, vagy épp túl szirupos? Miközben ezen gondolkodott, további kudarcokat felidézve, azon kapta magát, hogy mosolyog. Bal kezével pedig a somlói galuskát kóstolgatja. Villa nélkül.
„Ez édes” – gondolta, miközben emlékezett. Egy arcra, egy kedves hangra, egy találkozásra, és arra a tökéletes estére, amit kedves ismerőse barátjával töltött. A férfi érintése olyan lágy volt, mint a somlói galuskára fújt tejszínhab, szeme pedig olyan mélybarna, mint a csokoládé. És amikor elmosolyodott, a lány tudta, hogy ennél finomabbat még sohasem tapasztalt. Már tudta, hogy szeretné a folytatást. És azt is, hogy régóta nem vágyott másra, csak egy somlói galuskára.

Kedves E!

Várt. Egy érzésre, egy pillanatra, de leginkább arra, hogy a laptopja kijelzőjén végre felvillanjon egy kis boríték. Nem akart sokat. Vagy talán mégis? Már maga sem tudta. A percek peregtek, az órák lustán folytak tova az életéből, a beérkező üzeneteknél viszont nem történt változás. Úgy érezte, a várakozást, a képernyő ugyanolyanságát már képtelen elviselni.

„Kedves E!”

A lány maga is meglepődött, hogy beírta a megszólítást, felkiáltójelet tett, és üres tekintettel bámul a megkezdett e-mailbe. A kurzor villogott, mintha csak arra biztatná, folytassa. Mit írhatna neki? És honnan tudhatná, hogy „Kedves E” még mindig kedves-e? Hiszen nem ír. Kitörölte a megszólítást, betűnként, lassan, mintha egy kezdődő szerelembe vetett reményeit, vágyait és céljait egyenként akarná törölni. „Minek is csináljam ezt az egészet. D-vel is ugyanígy indult minden: felejthetetlen mosoly, csodás percek, rózsaszín felhők… amikről fájt a zuhanás. Még egyszer nem követem el ugyanezt a hibát” – gondolta.

Nagy levegőt vett. Lassan fújta ki. Szerette volna a levegővel együtt egy cigaretta füstjét is kilélegezni. Jól esett volna. Nem a testének, hanem a lelkének. Nem dohányzott, de néha igazi dámának érezte magát, ha a férfiak társaságban megkínálták. Nem úgy, hogy „kérsz egy cigit?”, hanem úgy, hogy „parancsolsz?”. Ezt szerette volna újraélni. Igazi nőként tündökölni – kicsit rossz kislányként, kicsit a fiúk kedvenceként, miközben...

Üzenete érkezett. A szíve nagyot dobbant. Bezárta az üres levelet, hogy megnézhesse… az egyik könyvkiadó legújabb akciós ajánlatait. Mérgében spamnek jelölte az üzenetet, majd maga elé meredt. Teltek a percek, és lassan tudatosult benne, hogy a tükörbe bámul. „Túl sokat vársz tőle. Ne várakozz. Ne is gondolj rá. Gondolj másra” – noszogatta magát.

Megigazította barna loknijait, majd az ablak felé fordult. Érezte a csillagfényes estébe lopakodó enyhülést, a fülledt várost lehűtő nyári szellőt. A függöny meglibbent mellette, és ő elmosolyodott, amint végigsimított a karján. Azon az estén E is így cirógatta meg. Hány hete is volt? Kettő? Csak egy? Annyi sem.

„Kedves E!”

Hát ismét leírta. Gyorsan, szinte gépiesen, de a kedvest szinte azonnal kitörölte. Nem tudta, mitévő legyen. Átírja szokványos sziára, barátkozva hellózzon, hahózzon, vagy komolykodva szervuszozzon? Azon az estén az üdvözlést megoldották egy kézfogással. Egyik közös barátjuknak köszönhetően gyorsan ment az ismerkedés, de sajnos az elválás is. Mindketten siettek, kapkodva jegyezték meg egymás e-mail címét, telefonszámot pedig már nem is volt idejük cserélni. Egymásra mosolyogtak. A lány érezte, hogy elönti a tűz, kívül-belül. Semmi mást nem tudott, csak azt, hogy szeretné újra látni a férfit, és még órákig átkozta az időt, hogy olyan gyorsan eltelt. Semmit sem tudott meg a másikról, miközben úgy érezte, évek óta ismeri a lelkét. Nem kérdezett, mert úgy vélte, szavak nélkül is megértik egymást. Az idő pedig elrepült. Bárcsak azon az estén is úgy telt volna, amikor a laptop fölé görnyedve várta, hogy a férfi jelentkezzen. Nem kívánt sokat, csak egy pár szót. Egy biztató mondatot. Egy telefonszámot, egy ígéretet, egy vacsorameghívást… maga sem tudta. De hirtelen úgy érezte, mindezekre hiába vár. A múltba kapaszkodik, egy pillanatba, egy mosolyba, egy önmagában felépített álomképbe, ami sosem teljesül. Mint ahogyan eddig sem teljesült soha. Nagyot sóhajtott, majd a laptop fölé hajolt, hogy lecsukja a képernyőt. És ekkor meglátta a férfi levelét. Ekkor még nem sejthette, mi áll benne, ahogy azt sem, hogy pontosan mit válaszol majd rá. De azt már tudta, hogyan fogja kezdeni a választ.