2012. szeptember 18., kedd

Tündérmese


„Ez a kedvencem!” – mutatott a könyv egyik csicsás oldalára, majd tekintetével jelezte a lánynak, hogy nem ártana már elkezdeni az olvasást. Ötéves volt, de úgy viselkedett, mint egy primadonna. A csöpp kezeket vékony karperecek, a lábakat bokaláncok, a fülecskéket drága fülbevalók díszítették, melyeket bármikor még drágábbakra lehetett cserélni. Méghozzá egy álomszerű babaruhatár olykor édes, máskor felnőttesebb darabjaihoz igazítva.
„Máris, hercegnőm” – bólintott a lány, majd a csöppség elégedett mosolyát nyugtázva elkezdte olvasni a mesét. „Egyszer volt, hol nem volt, élt távoli kastélyában egy gyönyörű királylány” – hadarta. Itt egy pillanatra hatásszünetet tartott, a kistányérnyi méretű szemekkel figyelő mini dívára nézett, majd arra gondolt: a mesebeli hercegnő ugyanilyen lehetett egykor, mint ez a kislány, akire akkor este is ő vigyázott. Mindene megvolt, csak szeretetből nem kapott eleget. Okos volt, értelmes és érző szívű, de a szülei helyett dadák és szolgálók hada szórakoztatta. Talán ezért szeretett bele az első hercegbe, aki a palota felé poroszkált a lován. Talán nem volt az se fehér, se paripa. És gazdája sem biztos, hogy izmos lovag, volt, hanem mondjuk hajlott hátú, görbe fogú, korosodó uraság. A hercegnő mégis azonnal szerelemre gyúlt iránta, és egy jobb élet reménye iránt.
„Mi lesz a tündérmesémmel?” – kérdezte türelmetlenül a kislány. A mesélő ekkor jött rá, hogy valószínűleg egy kicsit tovább mélázott el a könyv felett, mint amennyire szeretett volna, illetve jóval tovább annál, mint ameddig hallgatósága el tudta viselni a kedvenc történetében beálló hatásszünetet. Ezért vett egy mély levegőt, és folytatta az olvasást.
„A királyfi tudta, hogy ki kell állnia a próbákat, de egy percig sem félt. Tudta, hogy a hercegnő keze a tét, amiért a világon bármire képesnek érezte magát.” A lány úgy érezte, mindjárt elneveti magát, összecsapja a könyvet, és a gyermek arcába kiáltja, hogy ilyen nincs. Ezek a típusú hercegek a dinoszauruszokkal együtt haltak ki, ha éltek egyáltalán valaha ilyenek az írók és költők fantáziavilágán kívül máshol is.
„És mi történt a próbán?” – kérdezték a csillogó szemek, mire a lány csak annyit tudott válaszolni, hogy a királyfi teljesítette őket. Mindhármat.
„Mert az igaz szerelem bármit legyőz” – hallotta a saját hangját, és megborzongott. Tényleg így lenne? A valóságban is létezhet olyan érzelem, amivel senki és semmi nem dacolhat? Lesütötte a szemét. A férfire gondolt, és arra, milyen sok akadály gördül a boldogságuk elé. El sem tudta képzelni, mikor láthatják újra egymást. Hetek, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára szemtől szemben álltak, mégsem tudtak elszakadni. Könnyebb lett volna a világ legerősebb hídjának bármelyik tartópillérét hosszában kettészakítani, mint őket elválasztani. Mégis bizonytalanok voltak, hiszen akadály több is volt, szívdobogtató üzenet viszont - teendőik közepette - olykor elég kevés. Anélkül pedig kevés királyfi rabolta még el hercegnője szívét…
„Végül boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ugye?” – kérdezte a gyermek, és átölelte a lány derekát.
„Nagyon remélem, Csillagom” – válaszolta. Majd leoltotta a villanyt, hogy az éjszaka édes álmot hozhasson – tündérmesékről, happy endről és a hercegről.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése