Kávé

A fehér csésze hangos koppanással érkezett az asztalra. Üresen és türelmetlenül, mintha csak azt kiabálta volna, hogy nem bírja tovább kávé nélkül. A lány automatikusan adagolta az édesítőszert, majd ráöntötte a forró feketét, amibe azonnal belekortyolt. Nem érdekelte, mennyit mutat a feje felett ketyegő óra, nem nézett a telefonjára, nem foglalkoztatta az előtte álló őrületes nap. Csak ő volt, meg a kávéja. Behunyt szemmel adta át magát a reggeli rituálé teljes élvezetének – vagyis adta volna, ha rá nem jön, hogy a tejszínt elfelejtette.

Persze amiről szándékosan el akart feledkezni, az nem ment… sem most, sem máskor. Soha nem volt az a típus, aki könnyen túllendül a gondokon, gondolatokon. Pedig milyen jó lenne, ha ezeket ugyanúgy visszazárhatná egy dobozba, ahogyan mondjuk a tejszínt, és nem kellene velük foglalkoznia… Semmivel. Semmivel és senkivel. A férfival sem, aki iránt hiába érzett egyre többet, be kellett látnia, hogy a dolgok nem vezetnek sehová. Érzelmi zsákutcába kormányozta saját magát, ahol egyetlen út volt: előre, fejjel a falnak. Keményen, fájdalmasan, készen arra, hogy maradandó sebeket szerezzen. Mi tagadás, tényleg sötéten látta helyzetét, mi több, feketén – az előtte gőzölgő kávé színében.

Felállt az asztaltól, majd a hűtőhöz lépett, és kivette a tejszínt. Lassan, cseppenként öntötte a kávéba, és ráérősen figyelte, ahogyan a két szín kontrasztja egy kellemes harmadikká olvad össze. Ő viszont nem akart harmadik lenni. Pontosabban már nem is tudta, mit akar. Csak azt érezte, hogy nincs más választása, mint ezt a férfival is megbeszélni, de erre képtelen volt. Megbénítják újonnan feltámadt ösztönei, érzései, gondolatai, és a fejében ezerszer is visszapörgetett párbeszédek emlékei. Biztos volt abban, hogy a másik fél is tanácstalan, hiszen megismerkedésük óta kereste a lány társaságát, kíváncsi volt élete minden pillanatára, de a férfi mindig szűkszavúan nyilatkozott. Az érzéseiről végképp. Bár jó néhány hónapja ismerte, és szinte minden nap beszéltek – mindenről, és mégis semmiről sem.

„Bárcsak le tudnám egyszerűsíteni a dolgokat valahogy” – gondolta, miközben a kávéját kavargatta. „Ha minden fekete-fehér volna, ha egyértelműen elválna egymástól jó és rossz, helyes és helytelen, boldogság és boldogtalanság…” – tette hozzá magában, majd belekortyolt az előtte álló italba. Behunyta a szemét, majd még egy kortyot ivott. Tökéletesnek érezte. A kávét, a pillanatot, és érzelmeinek, gondolatainak színes elegyét. Már nem akart fekete-fehérre egyszerűsített képet az életéről. Tudta, hogy az nem tetszene neki. Hiszen a kávét sem feketén, hanem tejeskávészínben szerette igazán.