Nem vagyok

Nem vagyok az a lány, aki mindig jókor van jó helyen. És az sem, aki mindig tudja, hogyan kell viselkedni, vagy mit kell mondani. Nem vagyok tökéletes, és nem vagyok a srácok álma. Nem vagyok jó semmiben, amiben egy lánynak a legtöbb klasszikus értékeket favorizáló fiú szerint jónak kell lennie. Ez van. Hogy mi? Őszinteség. Mert tudod, mi nem vagyok még? Megjátszós. Meg olyan, amilyennek sokan látni szeretnének. Amilyennek csak egy torz tükör mutatna.

A jóslat

Nehezen szedte össze magát aznap. Fárasztó volt a nap, az éjszaka, a munka, a pihenés… maga a létezés is. Mindig kinevette saját magát, amikor ilyen nagy szavakat használva próbálta fokozni fáradtságát és nyomorát, nemcsak a világ, hanem önmaga előtt is. Amikor próbálta sajnáltatni törékeny, csapongó, szeretéhes énjét. Amikor megváltásként kereste a többiek szánalmát, amit megkapva úgy olvadt volna fel a megkönnyebbülésben, mint csokiszelet egy óvodás szájában.

A sajnálat, a többi ember együttérzése valahogy erőt adott neki. És úgy érezte, meg is érdemli ezt az együttérzést, hiszen túl sok teendője, munkája, ügyes-bajos dolga volt, viszont az igazi megbecsülés és a biztonság hiányzott az életéből. Nem volt állandó munkája, viszont állandóan dolgozott, hogy eltartsa magát. Nem volt férje, mégis állandóan volt valakije. Egy kicsit unta a felszínes kapcsolatokat, fárasztotta az ismerkedés, az udvarlás… azok a körök, melyeket oly sokszor futott le – ugyanúgy, hiába.

„Olyan dolgot keresek, ami ennél valahogy… magától értetődőbb. Amiről azonnal tudom, hogy igen, ez az. Hogy én ezt kerestem” – gondolta egyik nap, az előadásra tartva. Ebben a pillanatban lökést érzett a karján, és olyan erőt, ami kis híján magával sodorta. Egy idős hölgy botlott meg mellette, és esett rá majdnem, de a lány még időben feleszmélt: elkapta, majd segített összeszedni a földre szóródott zöldségeit. A néni nem győzött bocsánatot kérni. A lány nem is figyelt rá, igyekezett a répát, petrezselymet, brokkolit gyorsan visszatenni az előtte árválkodó kosárba, és azt kívánta, bárcsak már túl lennének a kissé kínos szituáción.

Az idős asszony két mondatára viszont azonnal felkapta a fejét: „meglátja, hamarosan a maga életében is történik valami jó. Megtalálja, amit keres, és minden megváltozik” – mondta a néni. A lány felnézett, és mosolyogni próbált. De tekintetét szinte azonnal a busz után fordította, ami épp ekkor indult el – nélküle. Kicsit bosszús volt, hiszen ezt el akarta érni, de úgy döntött, ha már lekéste, visszafordul a néni felé, és legalább elköszön. Az öreg hölgy viszont már nem volt sehol.

A helyzetet elég különösnek találta, de mivel évek óta a nagyvárosban élt, úgy érezte, látott ő már ennél különösebbet is. Az élet megtanította, hogy ne döbbenjen meg, vagy ha mégis így történne, legalább ne mutassa ki. Se a gyengeségét, mert azzal sokan visszaélhetnek. Megrázta a fejét. Nem akart gondolkodni, és szerette volna egy kicsit az emlékeit is szabadságra küldeni.

Szerencséjére jött a következő busz, amire felszállt, és meg sem állt az iskoláig. Nem késett el, de az osztálytársai már a teremben várakoztak. Csupa lelkes fiú és lány, csupa csillogó szempár. Fejükben ötletek, lelkükben szép remények… olyan ember voltak ők, akik a jövő ígéretei is lehetnek. Néha elgondolkodott azon, hogy ő vajon miben hasonlít rájuk, vagy miben nem.

De ez nem az a pillanat volt, amikor gondolkodhatott volna, hanem egészen másmilyen. Hogy milyen? Utólag egyetlen szóval tudta jellemezni: fontos. És nem a többiek miatt, hanem azért, mert a teremben várakozott még valaki. A fiatal előadó a falnak dőlve ácsorgott, épp az ajtóval szemben. Első pillantásra úgy tűnt a lánynak, hogy nem találja a helyét, ám amikor ő belépett, és egymás szemébe néztek, mintha ez megváltozott volna. Kihúzta magát, mint egy katona, és erőt sugárzott, mint egy oroszlán.

Csak nézte a lányt, aki megállt az ajtóban, és ő is csak nézte őt. Egymás tekintetébe feledkeztek. Másodpercek múltak, vagy talán percek és órák, nem tudták volna megmondani. A fiú nem nézett máshová, a lány pedig nem tudott. Egyszerre érezte, hogy elönti a hideg és a forróság, hogy fél, és hogy már semmi sem rettentheti el. Hogy mindent tud, és mégis, mennyire nem érti, mi történt vele, és mennyire szeretné legalább a srác nevét megtudni… a fiúnak intett valaki, hogy kezdődik az óra. Ő elmosolyodott, a lány pedig magában nevetett, hogy mennyire igaza volt az öregasszonynak.  

A pezsgőspohár

Egyetlen korty – ennyi árválkodott pezsgőspohara alján. Abban a pohárban, melyet a terembe lépve még annak reményében emelt le a mosolygós pincérfiú tálcájáról, hogy perceken belül az ország legsáromosabb színészére emelheti. És természetesen koccintanak, beszédbe elegyednek, onnantól kezdve pedig elválaszthatatlanok lesznek. Egy estére, egy éjszakára, aztán ki tudja…

„Meg ahogy én azt elképzeltem… éljenek a naiv kis libák. Az olyanok, mint én” – motyogta, miközben a tükörben önmagára emelte poharát, benne az utolsó korty pezsgővel. A gyöngyöző italt viszont mégsem hörpintette fel azonnal.

Arra gondolt, hogy tulajdonképpen megérdemelné, hogy tényleg önmagára igyon. Hiszen nagyszerű interjút készített a sármőrrel – sikeresen megmutatta egy másik, komolyabb, művészibb arcát is. Na jó, beszélgetés közben kihasználta az összes alkalmat, hogy flörtöljön is egy kicsit a férfival… és persze azonnal elfogadta erre a zártkörű partira szóló meghívását is.

„Nem kellett volna. Vagyis nem rögtön… egy kicsit hagynom kellett volna, hogy udvaroljon még. És talán új ruhát sem kellett volna vennem, na meg a fodrászra szánt pénzt is megspórolhattam volna” – gondolta. Majd kissé megrázta a fejét, hogy távozzon a sok „volna”. Egyrészt ezeken már nem volt értelme rágódni, másrészt pedig feltűnt végre az, akit annyira várt.

A szíve a torkába ugrott. Most mi legyen? Egy mosoly, egy biccentés, vagy talán a jégkirálynő-tekintet lenne a legmegfelelőbb üdvözlés? Megigazítsa a ruháját, majd forduljon felé hirtelen, úgymond teljesen váratlanul, vagy tegyen úgy, mintha észre sem venné, hogy a férfi tehesse meg az első lépést? Még számos lehetőség futott át az agyán, és úgy érezte, egy pillanat alatt felelevenítette magában a női magazinok ’Hogyan szedjük fel a kiszemelt pasit?’ témájú írásainak minden részletét.

De egyre jobban izgult. A színész pedig lépésről lépésre közeledett felé: arcán sármos mosoly, tekintetében vágy és szenvedély. Pont, mint a filmekben vagy a színpadon. A lány gyorsan vett egy mély levegőt, és ösztönösen a mosoly mellett döntött, miközben…

Miközben a férfi a mellette álló szőkeséghez lépett, szájon csókolta, majd átkarolta, hogy a csókról lemaradt fotósoknak is szolgáltasson képanyagot. A vakuk villogtak, a férfi mosolygott, a szőke lány pedig pózolt. Profin, kecsesen, és feltehetően boldogan. Hiszen ő is ugyanúgy várhatott erre, ahogyan a teremben álló nők kilencven százaléka…

„Azt hiszem, betérek a legközelebbi kisboltba. Hátha van eladó ’lúzer’ táblájuk…” – gondolta a lány, miközben észrevétlenül kilopakodott a fotózkodó pár háta mögül. Tudta, hogy nem kellene megfordulnia, de néhány lépés megtétele után egy pillanatra még visszanézett. Talán mert azt akarta, hogy elraktározódjon elméjében a fájó kép, de talán egész másért: vajon az utolsó percig abban reménykedett, hogy ez az egész nem történt meg, és csak képzelte a kínos jelenetet?

A másodperc törtrészéig nem figyelt a lába elé, ami épp elég volt ahhoz, hogy egy szőnyeg felgyűrődött szélében megbotoljon, a poharában lévő pezsgőt pedig kilöttyentse – egyenesen az előtte álló férfi zakójára.

„Szörnyen sajnálom” – hebegte, miközben egy sebtében felkapott vörös szalvétával próbálta letörölni a foltot. Azt csak remélni merte, hogy arca időközben nem öltötte fel a kezében lévő törlőalkalmatosság színét.

„Ugyan már, semmi gond, a zakó úgyis a haveromé” – válaszolt egy mély hang nagyon kedvesen, és nagyon ismerősen. A lány csak ekkor mert felnézni. És megállapította, hogy pezsgőspohara maradék tartalmával nem akárkit sikerült leöntenie: a sármőr legjobb barátja állt előtte. A férfi szintén népszerű színész volt, mosolygós tekintetű, és magas – sokkal magasabb, mint amilyenre emlékezett. Nemrég már találkoztak, szó szerint futólag – egy közös ismerősük bemutatta őket egymásnak. Kezet fogtak, nevettek egyet, majd elköszöntek, és mindketten rohantak is tovább.

Most viszont nem siettek. Ott álltak szemtől szemben, arcukon meglepődés, meg a zavarban lévő emberek bátorításra vágyó mosolya, köztük pedig a lány kezében a pezsgőspohár.

„Felejtsük is el ezt – szólalt meg végül a férfi, miközben elvette a poharat. – Mondd, meghívhatlak esetleg egy másik italra?”

A lány bólintott – már nyugodtan. Mert tudta, bárhogyan alakul is az estéje, egy dolog biztos: a következő pohár pezsgőjét remek társaságban élvezheti. 

A lélek zenéje

Cigarettafüst, barátságos jegypénztáros és mosolygó biztonsági őrök fogadták, mire ő is elmosolyodott. Hiszen fogalma sem volt róla, pontosan hol van az a belvárosi kis kocsma, amit keres, és mikor kezdődik a koncert, de valami csoda folytán gond nélkül megtalálta a helyszínt. Épp időben is érkezett: a zenekar még a hangbeállásnál tartott, neki pedig volt egy kis ideje, hogy megtalálja a barátnőit.

A lányok az utolsó pillanatban még egyszer felhívták, remélve, hogy meggondolja magát, és önsajnálat helyett inkább velük tart a rockbanda aznap esti koncertjére.

„Ők most a legmenőbb csapat a városban, eszméletlenül szólnak, na és az énekesük… te még olyan pasit nem láttál! Ne itasd otthon az egereket, gyere le” – duruzsolták a lányok a telefonba, majd egymásnak adták a kis készüléket, mintha csak azt akarnák kisorsolni, végül ki lesz az közülük, aki ráveszi barátnőjüket a bulizásra.

Ez nem volt egyszerű vállalkozás, hiszen a lány sokkal inkább vágyott csendre és egy pohár vörösborra aznap este, mint egy zajos szórakozóhely füstjére, rock’n’rollra és tombolásra. Feje még tele volt a nemrég elsuttogott búcsúszavakkal, szívében pedig hosszú hónapok fájdalmát cipelte magával. Könnyeket, álmatlan éjszakákat, félelmeket hagyott maga mögött, de a bizonytalanság még mindig útitársa volt. Kereste az útját, és kereste önmagát – immár a másik fele nélkül.

„Végre itt vagy!” – ugrottak a nyakába a lányok. Mindannyian gyönyörűek és vidámak voltak, mintha az életben fájdalommal még sosem találkoztak volna. Arcuk mosolytól sugárzott, szemükben ismerős boldogságfények csillantak. A lány tudta, közéjük tartozik. Magában hálát adott a sorsnak azért, hogy ilyen szuper barátnői vannak, majd felült közéjük, és rendelt egy pohár vörösbort. Szárazat, mert olyat már rég ivott. Utoljára akkor, amikor egyedülálló volt.

„Éljenek a szingli lányok” – mosolygott magában, miközben egyik barátnője a koncertre emelte poharát. Ebben a pillanatban megszólalt egy gitár, amit egy bársonyos hang követett. Az énekes lehunyt szemmel állt a reflektorfényben, egyedül, miközben egy ismert sláger első sorait idézte fel. A zene és a szöveg tökéletes harmóniát alkotott, amit az a rekedtes hang tett teljessé, melyet a lány egyszerre érzett ismeretlennek és ismerősnek, hidegnek és melegnek, lágynak és karcosnak.

Lehunyta a szemét, és élvezte, hogy egy percig csak a saját szívverését hallja. De mintha ezt hallgatta volna az énekes is, ugyanis a zene egyre inkább idomult a lány szívének dobogásához: vele együtt vágtatott, száguldott, lassult, gyorsult, majd a tökéletes ütemet elkapva lüktetett tovább. A lány úgy érezte, egy ritmusra zenélnek, és ez a dal kettejük lelkének zenéje. Nem tudta, ki ez a férfi, és fogalma sem volt arról, egyáltalán váltanak-e valaha néhány szót, de abban biztos volt, hogy ők ketten összekapcsolódtak. Ha csak három percre, egyetlen, végtelennek tűnő dal erejéig is. 

A sor

Fél méter. Ennyit haladt előre az elmúlt… nem is tudta, hány percben. Időérzéke totálisan cserbenhagyta. Amit fél órának érzett, az talán nem volt több harmincnyolc másodpercnél, amit pedig perceknek vélt, abból talán órák lettek. De a sor nem mozdult: jóllakott óriáskígyóként nyújtózott végig a hosszú folyosón.

A lány fülét a tömegközlekedés ismerős hangjai ütötték meg: egy metró elment, néhány méterrel alatta, egy busz pedig csikorogva fékezett le a kinti megállóban, valószínűleg szerencsés utasok tucatjait szedve fel. „Igen, szerencsések – gondolta a lány –, hiszen nekik nem kell végigállni ezt az elképesztő sort egy vonaljegyért.”

Az előtte állók többségéhez hasonlóan dühösnek kellett volna lennie – a pénztárosra, a várakozó emberekre, a csúcsforgalomra, sőt, az egész világra, de ő nem érzett haragot. Igazából semmit sem érzett. Siet, igen, de hová? Nincs állandó munkája, sem parancsolgató főnöke. Nem időre dolgozik, senki sem fogja leszidni, megalázni vagy elbocsátani. Nem úgy az előtte álló, negyvenes férfit, aki idegesen nézegette az óráját, majd nagyot sóhajtott. A lány sejtette, hogy dolgozni sietne, méghozzá nem is kicsit. A mögötte toporgó srácot is szívesen előre engedte volna, de akkor a mögötte álló kisgyerekes anyukát, a bottal járó nénit és a rohanó üzletembert is maga elé kellett volna tessékelnie. De neki is sietnie kellett. Hogy hová, azt ismét megkérdezte magától. A munka nem várta, ahogy semmi és senki más sem. Családja messze volt, barátai a munkahelyükön, az általa rajongva szeretett férfi pedig… nos, rá ott és akkor gondolni sem szeretett volna, mégis elszomorodott. Nem akarta, a közösen kimondott szavak mégis eszébe jutottak – újra és újra összeszorítva a mellkasát. Minden erejével arra összpontosított, hogy ne emlékezzen, de ez nem bizonyult jó ötletnek: fejében gondolatok, szívében emlékek cikáztak, szemei pedig megteltek könnyel.

„Mi lesz már, miért nem haladunk előre?” – kérdezte egy felháborodott hang a háta mögül. A lány bólintott. Hiszen ezt a kérdést tette fel ő is, nem is egyszer, a várt előrelépés viszont mindig elmaradt. Ahogy a magánéletében, úgy a karrierjében is. Úgy érezte, élete egy olyan sorban állás, ami talán örökre megrekedt: nincs, és nem is lesz előrejutás.

„Talán átállhatnánk egy másik sorba” – hallotta egy fiatal lány hangját, majd egy öblös férfihangot, mely ezeket a szavakat zengte: „Látsz te itt másik sort, Anyukám?”

„Nem – mondta magában a lány –, de mindig van másik lehetőség.” Azzal kilépett a sorból, és magabiztos léptekkel a kijárat felé indult. Egyszer sem nézett hátra, mert tudta, hogy nem fog neki hiányozni, amit hátrahagy. Egyetlen apró pillanatig, a másodperc töredékéig sem. 

Éhség

Nem tudott elaludni. Megfordult, takarója a padlóra huppant. A mobilja kijelzője szerint 23 óra 17 perc volt, de úgy érezte, még mindig képtelen elaludni. Éhesen biztosan. Tudta, hogy diétája miatt már nem ehet semmit, gyomra viszont hangos korgással követelte, hogy döntsön másképp.

Mire észbe kapott, a nyitott hűtőajtó előtt állt, és élvezte a forró nyári estén lábaira dőlő hideg levegőt. Addig állt mozdulatlanul a hűtőnél, míg libabőrös nem lett a combja, és el nem unta, hogy jobbjával a fridzsider ajtaját támasztja.
„Lássuk a választékot” – gondolta, majd elmosolyodott. Úgy érezte magát, mintha valamiféle bálban volna, ahol kedvére válogathat a neki tetsző udvarlók közül. Kit is válasszon… egy peckes sajtdarabkát, amit hipp-hopp kicsomagolhat? Esetleg egy vidám gyümölcsszeletet, édes süteményfalatot, fitt és energikus salátát, vagy csavarjon inkább ujja köré egy kis maradék spagettit?
„Talán egy drink is megteszi” – kacsintott a tejesüvegre, majd elnevette magát. Eszébe jutott az a férfi, akivel annak idején nagy reményekkel indult vacsorázni. Legszexibb magassarkúját vette fel egy csinos kis feketével, hiszen elegáns lovagja a város egyik legszuperebb éttermébe invitálta meg. A biztos siker még biztosabb tudatában libegett ki az ajtón, majd az előre lefoglalt asztalhoz, mire a férfi – sandán az árlistára pillantva – közölte vele, hogy elég sok dolga van, szóval ő tulajdonképpen csak egy italra gondolt… A lány viszont azóta sem gondolt rá.
„Na jó, legyen inkább valami komolyabb” – mondta magában, miközben ujjai a felvágottakhoz közelítettek. Azok viszont úgy tűnt, nem vágynak semmi komolyra, ahogyan anno a sármos pszichológus sem. Hónapokig randiztak, titkolóztak, istenien érezték magukat együtt, majd a férfi közölte: elmegy. A lány pedig hallotta, ahogyan szíve apró darabokra törik.
„Áh, nem is kell a felvágott. Ilyenkor már csak egy könnyű salátát szabad enni” – idézte fel a fitneszedző szavait, akivel egy barátja révén ismerkedett meg. A szimpátia kölcsönös volt, az első randi pedig észveszejtően indult, de aztán a lány rájött, hogy a pasas épp olyan, mint az általa annyit dicsért dresszing nélküli saláták: sótlan, ízetlen és néhány falat bőven elég belőle.
„Egyszer élünk. Legyen egy kis spagetti” – mormolta magában, a tálat mégsem tudta kivenni a hűtőből. Túl sok volt az akadály. Mint ahogyan mediterrán lovagjával kapcsolatban is, akiről úgy érezte, hónapok alatt sem tudott meg semmit. A férfi nem engedte őt igazán közel ahhoz az emberhez, aki ő a szíve mélyén valójában volt.
Vajon ki rontotta el? Ezek a kapcsolatok mind-mind a férfiak miatt futottak zátonyra, vagy az ő hibájából? Neki volt az összes pasi ízetlen, sótlan, vagy épp túl szirupos? Miközben ezen gondolkodott, további kudarcokat felidézve, azon kapta magát, hogy mosolyog. Bal kezével pedig a somlói galuskát kóstolgatja. Villa nélkül.
„Ez édes” – gondolta, miközben emlékezett. Egy arcra, egy kedves hangra, egy találkozásra, és arra a tökéletes estére, amit kedves ismerőse barátjával töltött. A férfi érintése olyan lágy volt, mint a somlói galuskára fújt tejszínhab, szeme pedig olyan mélybarna, mint a csokoládé. És amikor elmosolyodott, a lány tudta, hogy ennél finomabbat még sohasem tapasztalt. Már tudta, hogy szeretné a folytatást. És azt is, hogy régóta nem vágyott másra, csak egy somlói galuskára.