Június 18 - a sushi világnapja

Tudtátok, hogy ma van a sushi világnapja? De vajon melyik a magyarok kedvenc sushija, és milyen érdekességek ismertek ezen finomság kapcsán? Itt és most kiderül: :)

A lazacos maki sushi a magyarok kedvenc japán étele

Budapest, 2014. június 18. – A sushi Távol-Keletről származó, eredetileg rizsben erjesztett halas étel, mely Közép-Kelet-Európában évtizedekkel ezelőtt megvetette a lábát, és egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Magyarországon szintén közkedvelt étel, a keleti konyha rajongói a fővárosban gyakran rendelik házhoz.

A ma ismert sushi hazája
A ma ismert sushit Hanaja Johei alkotta meg az 1800-as évek közepén Edó városában, a mai Tokióban. Az erjesztés nélkül, gyakran friss hallal készülő sushinak illetve a sushi fogyasztásának azóta komoly kultúrája lett, világszerte ismertté vált,  és ma már saját világnappal is büszkélkedhet.

A sushi a régióban
A foodpanda online ételrendelő felület adatai alapján az általuk elérhető hazai éttermek 8%-a kínálja a japán ételt, ám egyelőre csak a fővárosban rendelhetjük házhoz a keleti finomságot. A foodpanda rendelések 7%-át teszi ki a sushi, és ez az arány lassan, ám folyamatosan nő. Legtöbbször - az esetek 60%-ában - boxban rendeljük, hiszen ilyenkor többféle sushit is megkóstolhatunk, és a boxok méretükből adódóan elegendőek egy kiadós étkezéshez.

A magyarok kedvence például a lazac maki, amit gyakran avokádóval vagy uborkával kínálnak, és nagyon népszerű a hétköznap esti házhoz rendelések alkalmával. Hazánkhoz hasonlóan Bulgáriában és Lengyelországban is igen népszerű a sushi. Amíg a bolgárok a boxokat kedvelik, a lengyelek a tonhalas és lazacos futomakit részesítik előnyben, és leginkább hétvégén rendelik. Romániában és Szerbiában nem népszerű a távol-keleti csemege, ami részben annak köszönhető, hogy ezekben az országokban mostanában kezdenek feltűnni a keleti ételeket kínáló vendéglátóhelyek.

Miből készül?
A sushi fő alapanyaga a fehér, rövid szemű sushi-rizs, melyhez rizsecetet, sót és cukrot adnak. A távol-keleti étek másik nélkülözhetetlen alapanyaga a nori, azaz zöld alga, mely körülöleli, és egyben tartja azt. A sushi készülhet lazaccal, tonhallal, makrélával, különféle rákokkal vagy akár kagylóval is. A halak mellett gyakran kerül bele tofu, illetve különféle zöldségek és gyümölcsök, mint például uborka, sárgarépa, avokádó és a shiitake gomba.
A tapasztalt sushi fogyasztók, a japánok által muraszakinak nevezett szójaszószt, illetve wasabit fogyasztanak a sushi mellé, a fogások között garival, azaz édes tartósított gyömbérrel választják el az ízeket, innivalóként pedig zöld teát kortyolnak mellé.

Milyen sushikat különböztetünk meg?
Nigiri sushi: a sushi klasszikus fajtája, egy ovális rizsgombóc rendszerint egy feltéttel, amely általában hal, és egy vékony alga csíkkal van a rizshez rögzítve.
Maki sushi: algába tekert sushitekercs, készítik vastagabb formában, több fajta töltelékkel (futomaki), illetve vékonyabb tekercsben, többnyire egy fajta töltelékkel (hoszomaki).
Temaki sushi: sushitölcsér, mely algával készül és egy vagy több féle tölteléket is tartalmazhat.
Osi sushi: oszakai különlegesség, egy faforma segítségével kockaformát adnak a sushinak.
Nare sushi: hagyományos erjesztett sushi. Az elkészítéséhez szükséges kibelezett halat sóval töltik meg, és hat hónapon át fahordóban erjesztik.

Érdekességek a sushiról
·         Sokan azt gondolják, hogy a sushit pálcikával kell fogyasztani, ám bizonyos fajtáknál, például a nigiri és a maki esetében tanácsosabb az ujjaink segítségével elfogyasztani ezt a csemegét.
·         A sushifogyasztás etikettjének megfelelően, nem illendő a szójaszószt a wasabival összekeverni, a sushit pedig a feltétes felével illik a szószba mártani.
·         A japánok az ötödik alapíznek az édes, sós, savanyú és keserű mellett az umaminak nevezett ízt tartják, mely akkor jön létre, amikor az erjedő rizsből keletkező ecet aminosavakra bontja a rizsbe csomagolt halat.
·         Még a rendkívül mérgező fuguból - ismertebb nevén gömbhal - is készítenek sushit. Ha nem megfelelő módon készül, óriási veszélyt jelent fogyasztói számára.
·         Ha egy sushiséftől omakaset kérünk, az azt jelenti, hogy megbízunk benne, és szabad kezet adunk neki abban, hogy készítsen számunkra bármit, amit éppen ajánlani kíván nekünk.

A művészetről

Vajon a kortárs művészet csak valami új lehet? Esetleg a hagyományos művészethez kapcsolódó művészet születhet és fejlődhet ma is? Melyik volt jobb: a régi vagy a mai színház? Milyen volt a színházi kultúra régen és most? Többek között ezekre a kérdésekre kerestek választ a második Nemzeti Művész Klub háttérbeszélgetésen a Hotel Nemzetiben, amely résztvevői ezúttal Bodrogi Gyula, Bagi Iván, Faragó András és Szamódy Zsolt Olaf voltak, a beszélgetés központi témája pedig a kortárs és a hagyományos művészetek, mely a diskurzus végére egészen kiszélesedett.

Decemberben szervezett először háttérbeszélgetést a Hotel Nemzeti Budapest által alapított Nemzeti Művész Klub. A szálloda az MGallery kollekció első tagja hazánkban, üzemeltetői a hotel rendkívül gazdag történelmét, kultúrához való kötődését megtartva az Artistic Spirit of Budapest,gondolat jegyében szeretne Budapest művészeti szellemiségéből ízelítőt adni,ennek egyik eleme pedig a Nemzeti Művész Klub. A Művész Klub tagjai szeretnék rendszeressé tenni ezeket a találkozásokat, hogy terük legyen arra, hogy a művészek a valódi művészeti értékekre koncentráljanak, és alkalmuk legyen a közös véleményformálásra.

Éppen ezért gyűltek össze ismét, hogy megvitassanak egy művészeti témát, ezúttal a kortárs és a hagyományos művészetet górcső alá véve. A jelenleg 23 tagot számláló klub tagjai közül ezúttal részt vett a beszélgetésen Bodrogi Gyula, a Nemzeti Színésze, Faragó András színművész, Bagi Iván humorista és Szamódy Zsolt Olaf fotóművész különböző művészeti ágakból érkezve ült le beszélgetni, a cél pedig nem az volt, hogy közös nevezőre jussanak, vagy éppen a kortárs vagy hagyományos művészetek mellett tegyék le a voksukat, inkább gondolatébresztőnek szánták az alkalmat.

A beszélgetés egy egyszerűnek tűnő, ámde annál nehezebbnek bizonyuló kérdéssel indult – vajon be lehet-e pontosan határolni azt, hogy mi a kortárs és mi számít hagyományosnak. Bodrogi Gyula szerint a kortárs általában valami szokatlantól eltérőt és modern dolgot takar. Szamódy Zsolt Olaf az egyes művészeti ágak alapjait érti hagyományos művészet alatt, szerinte a kortárs művészet alkotására akkor van lehetőség, ha ezek az alapok megvannak. Ebben a formában pedig a kortárs törekvésről beszélhetünk, amikor valami újat adnak az egyes művészek.

Faragó András a hagyományos alatt a színházra lefordítva a hagyományos tradicionális jelmezekben, háttérrel és szöveggel előadott előadásokat érti, és szerinte van egy új modern oldal, amikor a ruhák már puritának, akár díszlet sincs és csak az előadásmód számít – ebben az értelemben pedig ezt nevezhetjük kortársnak. Bagi Iván humoristaként az egyes tradicionális vonalakat, például a Sas József-féle kabarét a stand-uppal állította szembe, mint a hagyományos és kortárs példáit.

Kibővítve a kortárs-hagyományos művészetek tematikát szóba került a beszélgetésen a színházi élet megváltozása is. Faragó András napjainkban leginkább azt hiányolja, hogy mostanában a korábbihoz képest kevésbé lehet bekategorizálni az egyes színházak stílusát, nehezen tudják előre kiszámítani, hogy milyen színdarabokat látogatnak meg, eltűntek az egyes színházak arculatai. Bagi Iván ezzel szemben hangsúlyozta, hogy szerinte éppen úgy, mint régen, ma is tudni lehet, hogy a például a Madách Színház egy látványos tematikus musical színház, az Operett is egyértelműen kommunikál – nem érez összemosódást.

Bodrogi Gyula szerint a mai színház hiányossága leginkább abban mutatkozik meg, hogy korábban egy-egy darab az egyes színészekre íródott vagy az ő személyükre vártak ahhoz, hogy bemutassák, ma viszont személyiségtől függetlenül kerülnek véleménye szerint a művészek kiválasztásra egy-egy szerepre, leginkább ismertségük alapján. Egy másik kritika, amelyet a Nemzet Színésze fogalmazott meg a mai színházzal szemben, hogy nem a kereslet alapján játsszák gyakrabban vagy ritkábban az egyes darabokat, így ugyanolyan látogatottsággal fut a népszerű és a kevésbé népszerű előadás is – amely a nézőket is félrevezeti.

A harmadik érdekes kérdést a beszélgetés egy nézője vetette fel – arra volt kíváncsi, hogy a művészek hogyan élik meg a színházi öltözködési kultúra változását, vajon elvárható-e az, hogy egy színházba, mint egy szentélybe lépjenek be a nézők, vagy legyen csak egyszerűen a mindennapjaik része és ilyen tekintetben ne legyen elvárás, hogy alkalmi ruhába öltözzenek. Faragó András elmondta, hogy úgy véli, nagy baj az, hogy nem adják meg a tiszteletet a színháznak, egy ünnepnek kell lenni még mindig a nézők és a művészek számára is nemcsak a színháznak, a kiállításoknak és más művészeti eseményeknek is, ezzel pedig minden résztvevő művész egyetértett.

Bár a kérdés még mindig nyitott maradt, mi számít kortársnak és mi hagyományosnak, illetve melyik miben jobb vagy rosszabb, egy konklúziót azonban sikerült levonni, amelyet Szamódy Zsolt Olaf fogalmazott meg:„Gyakorlatilag mindegy, hogy az egyes művészek alkotása kortárs vagy hagyományos, a lényeg, hogy a
pici plusz, a szikra legyen meg, mert akkor átmegy az alkotás másoknak is.” A Nemzeti Művész Klub ezúttal is egy izgalmas gondolatindító beszélgetést kezdeményezett.

A sor

Fél méter. Ennyit haladt előre az elmúlt… nem is tudta, hány percben. Időérzéke totálisan cserbenhagyta. Amit fél órának érzett, az talán nem volt több harmincnyolc másodpercnél, amit pedig perceknek vélt, abból talán órák lettek. De a sor nem mozdult: jóllakott óriáskígyóként nyújtózott végig a hosszú folyosón.

A lány fülét a tömegközlekedés ismerős hangjai ütötték meg: egy metró elment, néhány méterrel alatta, egy busz pedig csikorogva fékezett le a kinti megállóban, valószínűleg szerencsés utasok tucatjait szedve fel. „Igen, szerencsések – gondolta a lány –, hiszen nekik nem kell végigállni ezt az elképesztő sort egy vonaljegyért.”

Az előtte állók többségéhez hasonlóan dühösnek kellett volna lennie – a pénztárosra, a várakozó emberekre, a csúcsforgalomra, sőt, az egész világra, de ő nem érzett haragot. Igazából semmit sem érzett. Siet, igen, de hová? Nincs állandó munkája, sem parancsolgató főnöke. Nem időre dolgozik, senki sem fogja leszidni, megalázni vagy elbocsátani. Nem úgy az előtte álló, negyvenes férfit, aki idegesen nézegette az óráját, majd nagyot sóhajtott. A lány sejtette, hogy dolgozni sietne, méghozzá nem is kicsit. A mögötte toporgó srácot is szívesen előre engedte volna, de akkor a mögötte álló kisgyerekes anyukát, a bottal járó nénit és a rohanó üzletembert is maga elé kellett volna tessékelnie. De neki is sietnie kellett. Hogy hová, azt ismét megkérdezte magától. A munka nem várta, ahogy semmi és senki más sem. Családja messze volt, barátai a munkahelyükön, az általa rajongva szeretett férfi pedig… nos, rá ott és akkor gondolni sem szeretett volna, mégis elszomorodott. Nem akarta, a közösen kimondott szavak mégis eszébe jutottak – újra és újra összeszorítva a mellkasát. Minden erejével arra összpontosított, hogy ne emlékezzen, de ez nem bizonyult jó ötletnek: fejében gondolatok, szívében emlékek cikáztak, szemei pedig megteltek könnyel.

„Mi lesz már, miért nem haladunk előre?” – kérdezte egy felháborodott hang a háta mögül. A lány bólintott. Hiszen ezt a kérdést tette fel ő is, nem is egyszer, a várt előrelépés viszont mindig elmaradt. Ahogy a magánéletében, úgy a karrierjében is. Úgy érezte, élete egy olyan sorban állás, ami talán örökre megrekedt: nincs, és nem is lesz előrejutás.

„Talán átállhatnánk egy másik sorba” – hallotta egy fiatal lány hangját, majd egy öblös férfihangot, mely ezeket a szavakat zengte: „Látsz te itt másik sort, Anyukám?”

„Nem – mondta magában a lány –, de mindig van másik lehetőség.” Azzal kilépett a sorból, és magabiztos léptekkel a kijárat felé indult. Egyszer sem nézett hátra, mert tudta, hogy nem fog neki hiányozni, amit hátrahagy. Egyetlen apró pillanatig, a másodperc töredékéig sem.