Bár a blogot azzal a céllal kezdtem el írni, hogy arról meséljek nektek, milyen élmények és impulzusok érnek a médiában, miket csinálok, hová vezet az utam, most mégsem tudom megtenni, hogy magamban tartsam életem első Sziget-látogatását, és azt a fantasztikus koncertélményt, amit máris az elmúlt évek legjobb külföldi sztáros koncertjének kiáltottam ki (és valószínűleg a következő években sem lesz hasonlóban részem, hacsak nem eredünk a The BossHoss után... na jó, ennyire ne szaladjunk messzire :)). Szóval a következő bekezdésekben essen szó a Szigetről, a The BossHoss koncertjéről, totál szubjektíven - ahogyan én láttam. :)
A napunk a Szigeten olyan délután 3 körül indult. Vagyis nem, bocsánat, háromnegyed 3-kor már ott toporogtunk, egy csapatnyi északinak tippelt turista és egy másik csapatnyi francia diák között, hogy bejuthassunk végre a Szigetre. A "mi" két barátnőmet és engem takar :) Lidi volt már egyszer a Szigeten (csak néhány nappal előzött be :P), Rana és én viszont először tettük be a lábunkat a Fesztiválköztársaság területére.
Az első élmények - gördülékeny jegyátvétel és -ellenőrzés, gyors táskakontroll, mosolygós biztonsági őrök - után már éreztem, hogy ez nagyon-nagyon jó lesz nekünk. És bent, a színeket, hangokat, fényeket, érdekes programokat és még érdekesebb arcokat látva nem is csalódtam :) nem volt sok időnk, de azért körbenéztünk, hogy mi minden van itt. Hát, bizony rengeteg minden volt :))) meg sem kísérlem felsorolni, mit láttunk, hallottunk, mosolyogtunk körbe, fotóztunk le... de az én egyik kedvencem az óriáskerék volt, amivel csak ez a busz, meg a színes, felfüggesztett esernyők vették fel a versenyt. :)
Az esernyők még egyszer, kicsit máshol, más nézőpontból fényképezve:
Ja, és ne felejtsük el a gigantikus SZIGET és BUDAPEST feliratokat sem, ezeket is imádtam - és persze meg is örökítettem.
Azt még korábban elhatároztuk a csajokkal, hogy a koncert előtti egy-két órában megkeressük a helyszínt, vagyis az A38 színpadot, ahol a koncert lesz, és esetleg megnézzük, hol lehet majd megvárni a zenekart az este végén egy-két szóra, közös fotóra, autogramra, stb-re. Könnyen megtaláltuk, mert egyrészt Lidi ugyanitt volt koncerten pár nappal korábban, másrészt meg eléggé... hogy is mondjam, egyedinek tűnt. ;) Mint egy cirkuszi sátor.
Azt sem volt nehéz kiszúrni, merről hajtanak be a zenekarokat szállító kisbuszok, ezért úgy gondoltuk, elnézünk arrafelé. Egy nagyon kedves biztonsági őr vigyázott erre a kapura, akit megszólítottam, majd jó pár percig beszélgettünk. Azt mondta, szerinte itt van már a zenekarunk, mert többen is fellépnek az A38 színpadon, és a többség már itt van, pihennek egy kicsit a koncertjük előtt. Amint ezt az infót átadtam a lányoknak, elgurult mellettünk egy fehér kisbusz. Lidi kiszúrta benne a The BossHoss egyik tagját, Sashát. Mi Ranával nem vettük észre, de amikor beállt a busz a parkolóba, és kiszálltak a srácok, akkor már egyértelmű volt, hogy ők azok. Láttak minket, de mire odaintegettünk volna, bevitték hátra a cuccokat meg a gitárokat. Itt volt egy olyan érzésem, hogy na jó, menjünk, de valami azt súgta, hogy láttak minket, és vissza fognak jönni. Részben igazam lett. Sasha visszajött hozzánk. :))))) Mint később megtudtuk, a menedzserük kísérte ki, akivel váltott pár szót németül, majd a csávó eltűnt pár percre.
Én köszöntem neki először, és üdvözöltem Budapesten. Mire Sasha rám mosolygott, és megölelt. Hát, mire felfogtam, hogy basszuskulcs, itt áll előttem, és megölelt, és ezt tényleg nem hiszem el, addigra már jó ideje beszélgettünk vele. Angolul. Vagyis én néha németül is mondtam pár dolgot, aztán elnézést kértem tőle, hogy bocs, milyen keveréknyelven beszélek itt neked... erre ő mondta, hogy mivel mindkét nyelvet beszéli, nem baj. :) És mosolygott, végig mosolygott. :))) Tényleg eszméletlenül aranyos és közvetlen volt, viccelődtünk is egymással - nekem nagy magabiztosságot adott, hogy kb annyira tud angolul, mint mi. Megijedni a váratlan helyzettől pedig időm sem volt, mert az egész nagyon gyorsan történt. :) Megjöttek, letették a cuccot, és ki is szaladt hozzánk. Mire ez eljutott a tudatomig, már ment a kommunikáció. Így hogy lehetett volna pánikolni? :D
Amit azóta is emlegetünk, az a két szó, amit Sasha tud magyarul. Az első a "szeretlek", a másik pedig nem a bazzeg, hanem a "vizben", ahogy ő ejtette ki. Egyszerre mondtuk, hogy ha egymás után teszed a két szót, akkor is van egy jelentése... ezt később a színpadon is elismételte. :D :D A beszélgetés végén megkértük, hogy jöjjenek ki a koncert után ugyanide fotózkodni, mire mondta, hogy persze, simán. Kérdeztem, hogy van-e most lehetősége pihenni egy kicsit a show előtt, de azt felelte, hogy interjúkat kell adnia. Erre majdnem mondtam, hogy nekem épp most ad egyet, ha úgy vesszük... de nem mondtam semmit. Borzasztó boldog voltam, hogy rajongóként ismerhetett meg, és nem, nem dolgozni voltam a Szigeten :D még akkor sem, ha néha nagy volt a kísértés (csak fotózást engedélyeztem magamnak, azt sem sokat :)).
Miután elengedtük Sashát az interjúkra, sétálgattunk még egy kicsit, nevetgéltünk, leültünk, felálltunk, próbáltuk feldolgozni az élményt, hogy igen, tényleg beszélgettünk vele :))) ez a koncert elejére többé-kevésbé sikerült is. Az első sor viszont nem jött össze. Egy ideig a második-harmadik sorban toporogtunk, vagy félórát, aztán később előrejutottunk a második sorig, majd én az első sorba. Íme, fotók és a montázs, amit az ott készült képekből készítettem:
A koncert nemcsak látványban, technikában, hanem hangzásban és zeneiségben is überelte a legtöbb külföldi előadó fellépését, akiket eddig láttam. A srácok pedig egyszerűen elképesztőek élőben: a duó, Alec és Sasha is fantasztikusan bánnak a közönséggel, és az első hangjuktól és mozdulatuktól az utolsóig tökéletesen tudatában vannak azzal, mit csinálnak és miért. Bár Alec-kel kapcsolatban a koncert alatt néha úgy éreztem, ez nem feltétlenül igaz (utólag átgondolva viszont tudom, hogy mindent tudatosan csinált), például amikor beugrott a tömegbe stage divingolni - úgy három emberrel mellettünk... :) Ezen a fotón már visszafelé jön:
A zenekar többi tagja is profi, a dobostól a mexikói fúvósokig, akik nem mellesleg nagyon cukik és mosolygósak is (úgy tűnik, ennél a zenekarnál ez a színpadon alapkövetelmény - amit csak a dobos nem igazán tart be...). A kedvenc számainkat úgy szólaltatták meg, hogy az felvette a versenyt az itthon, a lejátszóról hallgatott minőséggel. A szintist figyeltem olykor, aki két billentyűzeten játszott, plusz egy kis, hordozható valamin, ami a nyakában lógott, billentyűi voltak, meg egy csőszerűség, amin olykor fújta is. Wow. :D Ezért is szeretem ezt a zenekart - olyan hangszereket látok, hallok náluk, amiknek még a létezéséről sem volt előtte enyhe fogalmam sem. :O)
Volt az én két kedvencem, a Last Day (Do or Die) és régebbi nagy slágerük, a Don't Gimme That is, amire kiordítottam és kisikítottam a maradék hangomat is. :))))) De volt Rodeo Radio, Word Up, Bullpower, My Personal Song... csupa olyan dal, amiket élőben is nagyon szerettem volna hallani tőlük. Lidi kedvence, a Whatever nem hangzott el, de majd legközelebb. Mert nagyon úgy jöttünk ki a sátorból, hogy mikor lesznek itt a közelben legközelebb, mert menni akarunk még koncertre. Konkrétan már aznap este azt tervezgettük, hogy mikor mehetünk legközelebb... ez azért elmond valamit a buliról szerintem. :)
Az afterpartit egy kedves német párral töltöttük és egy magyar lánnyal, Rékával, aki 14 évesen ment ki Németországba (most 30 körül lehet, mint mi). Vártuk a zenekart vagy két órán keresztül, közben beszélgettünk, nevetgéltünk, szóval gyorsan telt az idő, csak a végén már azért adtuk fel, mert annyira fáztunk... :) DE! Előtte kaptunk az én kedvencemtől, Papitól gin tonicot :) és nekem valaki egy pengetőt is a kezembe nyomott, ami most a polcomon pihenve emlékeztet erre a csodálatos élményre, amíg csak meglesz. Szóval jó sokáig. :)
Végül két kép: egy vége-selfie a HÉV-ről és a pengetőm. :)
Ja, és ma még nem kérdeztem: ugye nem csak álmodtuk az egészet? :)))))
.jpg)
.JPG)
.jpg)
